Borovickaja

A tudás fellegvára. A négy állomásból összeálló szervezet egyetlen hatalmas egészet alkot, ahol a katonák és a könyvtárosok felváltva uralkodnak. Itt a könyv is épp olyan érték, mint a fegyver, és ez az egyetlen hely, ahol a sztalkereket könyvekért is felküldik a felszínre. A moszkvai Lenin könyvtár és a Védelmi minisztérium alatt helyezkedik el.

Borovickaja

Két napja vagyok újra a haza – állomásomon. Nem meglepő mód a Hanza volt a legutóbbi úti célunk, amit én egy cseppet sem bántam, mert az odáig vezető utat már annyiszor jártuk be, hogy sok meglepetést már nem tud okozni. Bár, ezen a helyen, olyan hogy bármit is kiszámíthatónak nevezünk, felér egy viccel. Maga az utazásunk sikeresnek mondható, hiszen mindent jó áron tudtunk eladni. Mikor visszaértünk a Poliszba mindenki elköszönt egymástól, majd mentünk a szélrózsa minden irányába. Ha majd újra megyünk, majd szólnak, addig meg mindenki azt csinál amit akar – csak ne haljon meg. Könnyű azt mondani…
Zsebemben az újonnan megkeresett töltényekkel indultam haza, miután elköszöntünk egymástól a hajtánynál. Nyugalom öntött el akkor, mikor a lakásunkba belépve anyámat ott találtam, élve és viszonylag jó állapotban. Ez alatt a két nap alatt otthon voltam, segítettem anyámnak, de összetűzésbe keveredtünk valami miatt.
Azt tettem, amit ilyenkor szoktam: fogtam magam és kirohantam. Szinte az állomás közepéig futottam. Ott is csak az állított meg, hogy majdnem nekimentem valakinek. Megálltam és körbe forogtam. Sok ember volt körülöttem, furcsábbnál furcsább alakok: sztalkerek, katonák, könyvtárosok és még sok más féle szerzet. Fejemre húztam a szürke színű kapucnimat és úgy bandukoltam tovább az emberek között. Egy dalt kezdtem el dúdolgatni, amit még kiskoromban tanultam. Egyhamar elérek a sínekhez. Ott körülnézek, magam sem tudom miért, majd leugrok és az alagút széléig sétáltam. Ahol a sötétség szegélyezi az alagutat megálltam, egy percig farkasszemet néztem a félelmetes feketeséggel, majd hátamat a falnak döntöm és leülök az egyik sínre. Még akkor is a dalt dúdoltam, becsukott szemmel.

A "szabadnapokból" úgy éreztem, lassan világjárás lesz. Ahhoz képest, hogy ilyenkor cél nélkül megyek az orrom után, elég sok helyen megfordultam már. Ezúttal Borovickaja volt soron. Egyedül, ha jól emlékszem még egy alkalommal sem fordultam meg itt. Na, olybá tűnik ennek most jött el az ideje. Kicsit bánom, hogy nem hoztam magammal semmit, mivel kereskedhetnék, de akkor a "szabadnap" nem is lenne szabadnap, hisz dolgoznék... Jó pár óráig a társaságom lett két stalker - ne kérdezzétek hogyan, így alakult -. Csóróknak kb nonstop nyomtam a hülyeségeimet, valahogy mégis vidám, barátságos hangnemben váltak el útjaink. Fura volt. Többnyire mind a katonákat, mind a stalkereket személyiségemből kifolyólag az öngyilkosság széléig szoktam kergetni. Olykor csak néhány mondattal!
Miután vettem magamnak ételt, céltalan sétálgatásba kezdtem. Útközben falatozgattam, s próbáltam kigondolni, hogy mi lesz a következő lépésem. Spontán fajta vagyok, ami ilyenkor nem épp pozitív tulajdonságom. Többnyire akkor jutnak eszembe nagyon jó ötletek, mikor már ismét dolgozom és nincs se időm, se lehetőségem, se erőm a megvalósításhoz. Pech! Eközben a sínek mentén sétálva egyre kevesebb ember van a környezetemben. Lassan itt az állomás vége. Tervben van a visszafordulásom. Azonban még mielőtt megtehetném azt, egy dallamra leszek figyelmes. Valahonnan ismerős volt, de nem tudom honnan. A hang irányába megyek, így látok meg egy sínen üldögélő lányt. Megállok tőle néhány méterre.
-Fel fogsz fázni... - Jegyzem meg egykedvűen, mintha bármi közöm is lenne ahhoz, hogy mit csinál. - ... és vinnyogni fogsz.

Csak bámulok magam elé. Annyi gondolat jár az agyamban. Legszívesebben üvöltenék és ,mint egy kis gyermek sírva futna anyja lábához, hogy óvjon meg. Ám nem vagyok gyermek, csak egy megöregedett férfi egy asztalnál, kezében egy üveg vodka. Töltök magamnak a poharamba, kicsit többet is mint amennyit a pohár magában képes tartani. Üveg letesz, pohár emel, nyak megfeszít, száj kinyit, önt, nyel majd pohár lerak. A folyadék eléri a gyomrom és amilyen gyorsan leért olyan gyorsan jön vissza az égető ereje. Nem fújtatok, lassan nyugodtan veszem tovább a levegőt. Ez az égő fájdalom semmi ahhoz képest, ami a szívemet égeti.

Mindig beleesem ugyan abba a gödörbe. Aki túl közeli barátságot épít ki velem az előbb-utóbb a túlvilágra kerül. Én pedig ismét egy kocsmában ülök egyedül, magányosan és megfogadom, hogy többé nem engedek közel magamhoz senkit.

Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem a kisfiút, aki a kabátszáramat rángatja. Fejem felé fordítom és a szemébe nézek. Hatalmas kék szemekkel bámul rám, arca piszkos, szája repedezett. Napok óta nem ehetett semmit a kis legény. Felső testemmel is felé fordulok, majd kérdezem tőle: - Hol az édesanyád? - Válasza nem lep meg mikor azt mondja: - A mennyországban! - A másik székre bökök, hogy csatlakozzon hozzám. Intek a kocsmárosnak és megkérem, hogy hozzon valami finomat két személyre.

Miután befejezte 3db töltényt adok a kezébe, majd megkérem, hogy egy üzenetet híreszteljen szét Polis-ban:

"Boris a Robbantós Stalker, Borovickaja állomás közelében lévő kocsmában keres bátor útitársakat, kik nagy zsákmányra vágynak és nem félnek a haláltól."

Lassú léptekkel haladok az emberek között a Borovickaja állomáson. Az itteniek zöme már ismer, legalábbis látott már, vagy hallott rólam történeteket. Ez éppen elég ahhoz, hogy senki ne álljon az utamba, vagy próbáljon megszólítani -szerencséjükre. Az itteniek megbízásait kedvelem a legjobban. Elvégre felszaladni pár rongyos könyvért nem túl megerőltető. Erre a gondolatra kis híján elvigyorodok. Mindenki tudja, legfőképpen én, hogy bármelyik út a felszínre, pillanatok alatt véget érhet valami állkapcsának a szorításában. Ellenben a könyveket magukat megszerezni nem vészes. Sokan a lentiek közül olvasni sem tudnak, legfeljebb találomra hozhatnának köteteket, míg engem akár konkrét könyvekért is felküldhetnek, amellett, hogy az egyik legjobb vagyok. Nem érdekel ki mit gondol, én tudom, hiszen a puszta tény, hogy még mozgok, hogy még lélegzem azok után, amiken keresztülmentem, számomra világosan bizonyítja ezt.
Nem véletlenül jöttem ide, fogytán a lőszerem, sürgősen új munka után kell néznem. Na és vajon hol lehet hozzájutni a legfrissebb hírekhez? Úgy van. Ott, ahol alkoholt isznak. Az ittas személyek hajlamosak kikotyogni ezt-azt, ahogy a dicsekvésre is olthatatlan vágyat éreznek. Ezekből rengeteg hasznos információt lehet leszűrni. Felemás tekintetem végigfut az itt tartózkodókon,  fülemet egy-két mondatfoszlány csapja meg:
-...ezek a rohadt szörnyek...
-...igen mindenhol...
-..úgy hallottam arrafelé még valódi húst is kaphatsz...
Lényegtelen információk áradata, amikkel nem is óhajtok foglalkozni. Éppen ezért, hogy némileg csillapítsam az éhségem az erre kirendelt személyhez lépek. Mondhatjuk kocsmárosnak is akár. Felismer, ábrázatára egyből gyanakvó kifejezés költözik.
-Mi járatban? Kérsz valamit?-veti oda nekem félvállról, mire én csak párszor rápaskolok a hasamra egy gunyoros félmosoly tekintetében.
-Italt is?-elgondolkozom, majd rábólintok. Pár perc múlva a kezembe nyom egy konzervet, ami a jó ég tudja mikor és hol készülhetett, a felirat rég lekopott róla, de a szagából ítélve valaha a disznóhúshoz hasonlíthatott. A semminél ez is jobb. A másik kezembe egy kisebb üveg átlátszó folyadék kerül, amiben minden valószínűség szerint vodka, vagy más égetett szesz lehet.
-Hat töltény lesz.-mondja, mire felvonom a szemöldököm. Kissé drágállom a megállapított árat, mire megköszörüli a torkát.
-Nem megy jól a szekér. Fizess, vagy menj a francba.-közli. Megvonom a vállam, leteszem az üveget és az övemről kihúzok öt töltényt és a kezébe nyomom.
-Nem tudsz számolni? Hatot mondtam.-morogja, de azért elteszi. Felmutatom öt ujjamat, ő meg idegesen ránt egyet a vállán.
-Legyen öt. Egyébként az a fickó társakat keres valami veszélyes melóhoz.-bök rá egy nálam idősebb férfira. Végigmérem, bólintok, majd felveszem az üveget és félrevonulok, hogy hozzálássak a vacsorámhoz. Hozzászoktam mostanában a napi egyszeri és nem túl kiadós étkezéshez. Lassan eszek, kis falatokat, hogy minél tovább tartson és átverjem a gyomrom. Szinte minden falat mellé kortyolok egy aprót a szeszből is, ami jól eső meleg érzést vált ki a nyelőcsövem mentén. Közben fülelek, hátha meghallok valamit, különös tekintettel az említett stalkerre.

Hosszan figyelem a fiút mikor elrohan, majd az egyik sarkon eltűnik. Mintha már most megkedveltem volna, de el is hessegetem ezt a gondolatot. Nem vagyok és nem is leszek az apja. Öntök még egy pohárral és küldöm is a torkomnak. Mint az előzőnél most se fújtatok. Hátradőlök a székemben, nadrágszíj kicsit meglazít. Bal kezem ráhelyezem a puskámra. Érzem a cső hideg fémes érintését, nyugalommal tölt el, hogy nem lopta el senki.

Körbenézek, kicsit megváltozott a társaság mióta itt ülök. Mindenkire csak egy pillantást vetek. Hirtelen megjelenik egy fiatal lány, hogy elvigye a tányérokat és az üres üvegem. A szemébe nézek és ő az enyémbe. Látom ahogy a hegeket figyeli az arcomon és mikor ráeszmél, hogy én is tudok erről egyből lesüti a szemét. - Köszönöm szépen! - próbálom kedvesen mondani neki, mert lehet hogy a külsőm zord, de nem tartom magam rossz embernek. Lágy selymes hangon jön is a válasz: - Egészségére! - majd folytatja - Kér még esetleg valamit? - az üres poharamra tekintek. - Még egy, Üveg, vodkát - Meglepődik, nem sokan szoktak rendelni üveggel.

Alig telik el pár perc mire a kocsmáros hangja süvít felém: - Héé te! Kitudod egyáltalán fizetni? Nálam nincs kölcsön! - Elmosolyodom és a táskám mélyére nyúlok. Kiveszek egy tárat, amit anno egy Glock 17-es fegyverből szedtem el. Ebbe tartom pár katonai lőszerem. Fogalmam sincs mennyi is van benne, de elindulok vele a pulthoz, majd lerakom. Egy kicsi gúnyos mosoly még és megyek is vissza az asztalomhoz. Visszafelé még hallom a kocsmárost: - Mire vársz te lány?! Vidd ki az úrnak, amit kért!

Miután végeztem szegényes ételemmel, amit megalázó volna vacsorának csúfolni, az üres konzervdobozt magam mellé helyezem és egy nagyobbat húzok a szeszből. Feltápászkodom és úgy döntök, csatlakozom az idegen stalker társaságához. Nem mintha érdekelne, hogy ezt az illető hogyan fogadja, elvileg ő keres társakat. Nekem meg jól jönne egy kis betevő. Akkor telepszek az asztalhoz, amikor ő épp a pultnál tartózkodik. A fél üveg italt az asztal felé eső oldalára helyezem és karbafont kézzel ülök a széken, rá meredve. Alaposan megnézem magamnak, arcomra semmiféle érzelem nem ül ki. Hogyan is ülne, mikor nem rendelkezem ilyesmivel...
Felemás tekintetem az arcára emelem, amit hegek tarkítanak, de ez idelent nem számít különlegességnek. Az én testem is tele van ilyen-olyan sérülések nyomaival, amikre az átlagtól eltérően legkevésbé sem vagyok büszke, elvégre nem azt jelzik, hogy mennyire talpraesett volnék, sokkal inkább egy-egy hibára emlékeztetnek, amikre legközelebb oda fogok figyelni. Nem lépek kétszer ugyanabba a szarba. 
Csendben várom, hogy észrevegyen és megszólítson, vagy bármi módon lereagálja a jelenlétemet.

Megállok, majd az idegenre tekintek, aki az asztalomhoz ült. Próbálok kivenni valamit az arcából, hogy vajon miért is jött. Szemem a puskámra téved, érintetlenül hever a székem mellett. Az ajtófele tekintek és közben összehúzom a szemöldökömet. Ilyen gyorsan talált a fiú máris valakit, akit érdekel az ajánlatom? Elmosolyodom, fejem hátra fordítom és a pultoshoz szólok. - Még egy plusz poharat kérnék még. - Jön is a válasz: - Természetesen uram. - majd folytatom utam az asztalhoz. Leülök és várok, amíg a leány kihozza a két üveg vodkát, amit rendeltem.

Csendben ülök, majd meg is érkezik a rendelésem. Ugyanaz a bársonyos hang szól ismét felénk: - Egészségükre! - Elkapom az egyik üveg nyakát, majd az új tiszta pohárba öntök először. Utána a sajátomat is megtöltöm, lerakom az üveget majd a poharam feljebb emelem. Várok, hogy ő is megfogja a vodkával teli poharat. - Egészség! - majd öntök a garatra.