N6B72G-alagút

Egy több helyen beszakadt szervizjárat Paveleckaja és a Dobrinyinszkaja között. Kevesen ismerik, és még kevesebben merik használni.

Lassan kezdett feleszmélni. Szemeit fáradtan nyitotta ki, és próbálta visszafogni ijedtségét, amikor is meglátta, mi történik vele. Először azt hitte, az egyik lény cipeli valahová, de megnyugodott, amikor meglátta, hogy egy emberről van szó. Aztán azon kezdett el morfondírozni, hogy most éppen megmentik, vagy elrabolják-e. Kezdte végre összeszedni a gondolatait - kezdte volna, de mindent félbeszakított a szemébe csorgadozó vére, ugyanis a maszkja lencséi már kiestek.

Próbált minél kisebb észrevehetőséggel megmozdulni, és egyik fegyverét előrántani, mivel azt gondolta, ki törődne vele, ha nem azért viszi el, mert nem ismeri, és azt gondolja, valamit kaphat a fejéért. ..Hmm, persze, de hiszen kit érdekelne egy ilyen vén maszkos élete.
Megpróbált zsebeihez nyúlni, amik tele voltak késeivel, de ezt megakadályozta az elrablója keze. Ezután a pisztolyával próbálkozott. Szép lassú mozdulatokkal csúsztatta bele a kezét a kabátja belső részébe, nehogy találkozzon az őt cipelő szorításával. Amikor pedig végül elérte a zsebet... az üres volt. Vagy otthagyta a drágaságát a Paveleckaján, vagy az a szemét magához ragadta. El is kezdte kreálni a gondolatokat a még nem is látott illető megfojtásáról, de ahogy egyre inkább elvesztette figyelmét, és egyre inkább vicánkolt, a szorítás valamelyest túl gyengének bizonyult, és szépen, lassan a fejére érkezve landolt a földön.

Meglepődik, amikor a hátán ficánkolni kezd az ismeretlen férfi. Igen, ezt már igen valószínűnek tartja, az illető férfi. A koppanás, ahogy fejre esik, cseppet sem kellemes, még hangzásra sem. Először persze hátra lép, mivel nem számított mozgásra ilyen hamar. Utána egy kicsit megijed. Maszkja alól tompa hangok szűrődnek ki, mintha egy beragasztott szájú ember próbálna beszélni.
- Mmmggm...
Olyan régen volt már egyedül, el is felejtette, hogy a maszk gátolja a beszédben. Résnyire szétpattan a szájnyílás, majd újból megpróbálkozik a beszéddel. Immár sikeresebben.
- Jajajajólvagy?
Hadar és gyengén artikulál, de nagyjából érthető, amit mond. Ő is észreveszi a problémát, úgyhogy nagy levegőt vesz, és úrrá lesz hirtelen meglepetésén és izgalmán. A mutánsokkal valahogy egyszerűbb, azokkal sosem kell beszélgetni.

- Te ostoba! - kiáltott fel, majd lassan megpróbált feltápászkodni, azonban ez csupán a térden állásig sikerült - Nem tanítottak a szüleid tiszteletre? És még engem mondanak őrültnek... - majd végül sikerült kissé szédelegve felállnia, hogy aztán nekidőljön az egyik közeli, csövekkel teli falhoz.

Óvatos, de mégis gyerekes és könnyedén észrevehető kézmozdulatokkal háta mögé nyúlt, hogy elővegye egyik kését. Széles mosolya újra felbukkant az orráig érő maszk alatt, habár kissé furcsálkodott. Ilyenhez hasonló szerzetet még sohasem látott, legalábbis nem a metróban, főleg nem a metró ezen részén. Legelőször Féreghívőnek nézte, az elrablás miatt, de most így megvizsgálva inkább egy sztalkernek látszott. Nem, nem, nem, mi keresnivalója lenne egy sztalkernek egy álarcos öregemberrel, habár Varjú tudta, hogy mindig is megvolt az érzéke a különös dolgokhoz, nem találta túl materiálisnak egy sztalker jelenlétét a közelében. Mikor aztán felfogta dadogását végképp összeomlott. Ez meg ki a fene lehet? Kését még kezében tartva, de inkább gyerekes kíváncsisággal végül megkérdezte:

- Te meg ki, vagy mi vagy?

Az elején nem igazán érti, kihez beszél a maszkos. Az viszont látszik, hogy nincs jól. Ez eddig is látszott, ezért is hozta el onnan, így igazán meg sem lepődik meg a dolgon. Ennek tudja be Varjú barátságtalan hanghordozását is.
Helyezkedését és hátra tett kezét viszont sokkal inkább barátságtalan, bizalmatlan magatartásnak. Tudta, ha állapotának megfelelően mozogna, legfeljebb felült volna a falnál. Nem tekinti barátnak, ebben biztos. Ennek az állapotnak már sok-sok válfaját és mélységét volt alkalma megfigyelni a helyi élővilágban. Éppen csak arra nem emlékezett, mennyire is hasonlóak az emberek.
Megköszörüli a torkát, hogy helyre tegye kissé hanghordozását, mivel beszéde az imént láthatóan megzavarta a férfit. Hangja alapján legalábbis férfinek tűnt az idegen. Úgy dönt, inkább lassan beszél, hátha érhetőbb lesz.
- Vadász vagyok.
Aztán csak leesik neki, hogy úgy néz ki, mint valami sci-fiből idepottyant kiberkommandós. A sisak mechanikus íriszei nagyra nyílnak. Gyorsan hozzá is teszi:
- Öhm ... Ember vagyok ... Mint te.
Az is eszébe jut, hogy némi magyarázattal tartozik embertársának, ezért magyarázkodóhoz méltón védekezőn maga elé emeli egyik kezét.
- Bocsánat a hirtelenségért, de pár dög még ott rohangált, amikor elájultál.

Most már végkép elvesztette a fonalat. Ez meg ki az ördög lehet. Nem sztalker, hanem vadász? Mi az a vadász? Az eddig félelmetes ellenségnek tűnő alak kinézetét meghazudtolva gyengéd hangja teljesen összezavarta a jelmezest. Most már biztos volt, hogy ez se nem sztalker, se nem Féreghívő, és ha nem mondta volna, emberségét sem hitte volna el. Hangját mélynek, torznak hallotta, szájmozgásától eltérőnek hallotta. Megpróbált valamit eldadogni, de végül a talaj mozogni kezdett lábai alatt, és a falnak dőlve esett össze, sebes fejét még a csöveknek ütve.

- Te marha... - gyenge beszédét lázas lihegése akadályozta - Segíts rajtam... segíts... - majd, fejéből ömlő, véres kezével a "vadász" felé próbált nyúlni, amíg a fájdalom teljesen ki nem ütötte.

Vitali két dologban volt biztos. Az egyik, hogy nem akarja megmondani a valódi nevét ennek a folyton gyanakvó idegennek. Rá kellett jönnie, csak hosszas magánya miatt hiányozhattak neki ennyire az emberek.
A másik, hogy nem akarja sorsára hagyni. Bár most már jóval óvatosabban járt el, akár egy szörnnyel. Egyik kezét finoman az ájult feje fölé helyezte, hogy szükség esetén egy mozdulattal leszoríthassa. Másik kezével eltávolította Varjú keze közeléből a kést. Mikor megtalálta, nyugtázta, hogy a bizalmatlanság nála már korábban is megvolt.
Kénytelen volt eltávolítani az illető maszkját, hogy a fejének kötözéséhez hozzáláthasson végre. Gyors fertőtlenítés némi alkoholos gézzel, majd néhány öltés. Jöhet a kötözés.
Közben feltűnt neki a férfi izmaiba állt görcs is. Megrázta a fejét, hiszen ez a seb egyértelműen a falnak ütközéskor keletkezett, és egyáltalán nem halálos. Legfeljebb ájulást okozhatna, ami pedig az izomtónus megszűnésével jár, nem pedig görccsel.
Gyorsan keresni kezdett. Hogy mit? Azt, amit aztán meg is talált viszonylag hamar. Szakadás a nadrágon, alatta pedig feldagadt peremű, vágott seb. Apró penge tűnt elő kesztyűjének mutatóujján, mellyel felvágta a friss vart. Kinyomkodta a sebet, majd fertőtlenítette, és bekötözte.
- Az egyik pók elkapott. Ennyi nem öl meg, de fájdalmas óráid lesznek. Vagy ha szerencséd van, ájultan töltöd a nagyobbik részét - suttogta, majd stabil oldalfekvésbe fordította Varjút, majd néhány méterre tőle a fal mellé ült, hátát a hűvös betonnak döntve.

A maszkos feleszmélt. Szokatlan, lágy szellő - ugyan nyirkos és dohos levegő, de már csak ez maradt a Metróban - legyintette meg homlokát, és, még régi harci sebben, megvakult jobb szemét csiklandozta. Önkéntelenül is elmosolyodott. Ez már nem az az őrült mosoly volt, sokkalta barátságosabb, családi hangulatot árasztott arca, ha a szemét nem számoltuk. Az álarc alatt tökéletesen tiszta volt homloka. A Metró durva porszemcséi csupán most kezdték megszállni, már-már tiszta vízzel mosottnak ható orrát, amikor feleszmélt.

Még pár másodpercig érezni lehetett, hogy nem csak arcára, de gondolataira is rátelepedett a lágyság. Egy könnycsepp folyt le lassú tempóban szemeiből, és tisztította meg poros állát. Majd érzékelni kezdte a világot. Először minden kissé homályosnak hatott, el voltak mosódva a csövek és egy közelben üldögélő fekete folt is látszott. Viszont az is feltűnt, hogy a maszkban még kitisztultan sem így látta a világot. Kezével rögtön az álarc helye után nyúlt, azonban ott nem talált mást csak kötéseket. Végre élesedett a kép, és meglátta a közelben álló férfit. Összerakva a képet, megijedve maszkja után nyúlt, és hamar arcához illesztette, mintha megakadályozhatná még, hogy olyannyira védett orcáját meglássa a különös megmentője. Ezután lassan  felkönyökölt, nekidőlt a falnak, és gyilkos szemekkel bámulta a sztalker külsejű társát.

~ Meg kell ölnöm. Meglátta az arcom. Most már bárkinek beszámolhat róla... habár, mit számít, rendőrség már amúgy sincs, igazából hagyomány... de az is, hogy a Varjú arcát soha, senki nem láthatja!

Gonosz grimaszát végtére inkább közömbös tekintetre váltotta. Megmentette őt, ami ellensúlyozta azt, hogy meglátta az arcát, így végül megnyugodva válaszolt:

- Köszönöm. A nevem... mi is volt... Varjú - majd barátságosan felnevetett - Na és a Tied?

Csendben üldögél. Akár aludhatna is, nem mutatna semmiféle változást rajta. A ruha mindenét eltakarja. Sikerül pihennie egy keveset, amíg Varjú fekszik. Aztán csak meghallja a fészkelődést...
Egyelőre nem mozdul, csupán oldalsó-felső arc- és fejizmait feszíti meg. Erre a sisak belső mechanikája kissé jobban hallhatóvá teszi számára a külvilág zajait. Nem egy komoly tudományos áttörés a módszer, de az alkalmazása praktikus, mondhatni forradalmi.
Szinte érzi, ahogy bámulják. Nem, mintha egyébként nem látná szeme sarkából a mozgást, majd a szinte mereven mozdulatlan tartást. A ruhák és lábbelik betonon való súrlódásáról már nem is beszélve. Igen lassan fordítja arra fejét.
- Nem érdemes elkapkodni a mozgást. Ezeknek a dögöknek a mérge lassan szívódik fel az izmokból. Minden izomban fájások lehetnek.
Nem volt egy pszichológus, miért is lett volna? Hiszen évek óta nem volt emberi társasága. Ennek ellenére két érzelmet bárhol, bármikor, bárkin megérzett. A félelmet és a haragot - vagy még inkább a gyilkos ösztönt. Szinte érezte, ahogy a képzeletbeli karmok felé nyúlnak.
- Vadász vagy Árnyék, ahogy tetszik. Nekem ezek voltak a szerepeim az utóbbi években. Neked hogy jött a Varjú?
Lassan beszél, mivel rájött, így könnyebb visszaszoknia a szavak formálására. Nem is hibázzal el őket, bár tény, hogy nem is hangsúlyoz túl semmit.

Halkan kuncogni, kezdett, majd egyre hangosabbá és hangosabbá vált, míg végül röhögött, de, mintha nevetését elharapta volna, válaszolt:

- Már... Már... Én... Én... - kezdte magyarázatát hosszas bizonytalansággal, ami nem bizalmatlanságnak, inkább tudatlanságnak hangzott - Nos... azért, mert... Nos, tudod, mikor még otthon voltam, kedvenc madaram a Varjú volt. Egy igaz Fekete Főnix, akinek szárnyai alatt hegyek omlottak össze! Végül ez lett kicsiny mozgalmam vezető címere és ideológiám egyik jelképe. Igazából, ezért is kerültem ide, eme sötét Metróba. Egyelőre, a Fekete Főnix hamuvá égett, de hamarosan... - és felnevetett - Hamarosan, egy új rendszer lesz ebben a Metróban. Szeretném, ha már a mostani szétszaggatja az embereket. Tudod, ez az ideológia mániájuk, egy rossz vicc. Azt hiszik, hogy célt tűz ki nekik, de csak a konfliktust teremti, erőszakot a másik féllel szemben, és halált. Az ostoba Patriotisták meghalnak egy olyan hazáért, ami már nem áll többől, mint egy koszos, férges állomás. Elfelejtik kik, ők, és kik voltak, és még inkább, hogy mivé váltak - prédikációja egyre hangosabbá, agresszívabbá vált, majd fejfájásától küszködve, kicsiny szünetet tartott. - Az ember elfajzott lett. Már, aki. Vannak még utolsó védőbástyák.... de, ó, Istenem, hova lett a modorom. Kérdezhetnék valamit? Miért mentett ki? A magához hasonlók általában magasról...

Akármennyire is bolondnak tűnik a fickó, azért van eleje és vége is annak, amit mond. Még ha a bevezető kissé népmesésre sikeredett is. Vitali türelmesen végighallgatja, nem szakítja félbe. Egyrészt mert idősebb nála, másrészt mert kíváncsi annak mondandójára. Harmadrészt, mert régen ezt így kívánta meg az illem.
- A háború óta az első idegen volt, akivel találkoztam. Szüleim arra tanítottak, ha tehetem és nem kerül semmibe, segítsek másoknak. Abba bele se gondoltam, hogy esetleg hamarabb ébred, és valamiféle emberrablónak hisz.
Alkarján felpattintja ruhájának egyik kis lapját, és rápillant az alatta található mutatókra. Visszapattintja a lapot, majd füle tövénél és tarkójánál matat. Kattanás, majd szisszenés, és a sisak a kezében marad. Leteszi maga mellé a földre.
Fiatal, világos arca amolyan kíváncsi, folyton fürkésző tekintettel párosul. Nem teljesen ért még mindent, de láthatóan törekszik rá.
- Itt a metróban is folytatták, amit régen fent csináltak? Ezek miatt az ideológiák miatt lőtték ki az atomot is?
A nyakánál lévő kis gumicsőből szürcsöl egy kis vizet, miközben figyel a maszkos férfire.

A maszkos furcsállón nézett a számára öregebbnek, tapasztaltabbnak tartott fiatal fiúra. Miután megvakarta, furcsán kicsiny, borostáját, elmosolyodva válaszolt.

- El sem hiszem! Egy értelmes ember! - tört ki hirtelen hangos örvendezésben eddigi gondolkozó, halk állapotából. - Akarsz pár új hírt hallani, eh? He he he! - kezdte mondandóját halk kuncogással, majd elkomolyodott. - Az emberek semmit sem tanultak. Ugyanazok voltak, mint eddig, csak most mindent kicsibe csinálnak. Olyanok, mint a görögök. Azok sem találtak föl jobbat a demokráciánál - ismét ironikusan felnevetett - Isten elhagyott bennünket... már ha valaha is velünk volt. Az egyik kommunista, a másik fasiszta, a harmadik valami vallás eltorzított mását követi. Férgek. - még arca is felvette őszinte, csúfolkodó grimaszát. - Igen. - tért vissza végül az Árnyék kérdésére - Ugyanazt csinálják. Ugyanazt az ostoba életmódot. Ugyanazt a gyilkolást. Ugyanazt a talpnyalást. Ugyanazt a trágyaságot, amiért magukat idejuttatták, és még engem is. Pedig Anna aznap is eljött volna... - szemével az alagút távoli, sötét végébe tekintett, és érzékeit szinte teljesen elnyelte a sűrű, fekete tenger.

Egészen meglepődik rajta, micsoda lelkesedést lát az imént még titokzatoskodó, komornak tűnő férfitól. Végighallgatja a szónoklatot, bár most is csak annyira kerül a hatása alá, mint gyermekkorában. Akkor sem igazán értette, mások miért beszélnek ezekről a témákról ennyit. Odafigyel a részletekre, bár csak a tényeket hallja ki belőlük, a többivel kevésbé foglalkozik.
- Maga miért akar megölni, ha nem szereti a gyilkolást?
Apja belénevelte, hogy figyeljen oda a részletekre. Minden ellentmondás hiányzó információt vagy leplezett szándékot rejt. Csakúgy, mint a sakkban. Az élet viszont sokkal több bábúval játszik, és ha levesznek a tábláról, többé már nem jöhetsz vissza.
- Anna a felesége?
A görögökre nem kérdez rá, bár nem igazán érti, mi közük az orosz posztapokaliptikus társadalomhoz.

Az utolsó kérdés hallatán elkomorodott. Az Ő Annájáról merészel ez a tudatlan kérdezgetni? Érezte, ahogy a maszkja alatt egy könnycsepp húzódik végig. Egy könnycsepp tele az élet szenvedésével, önzőségével, irigységével, fájdalmával. Persze a kicsiny, édes vízcsepp a maszk alól nem bújt már ki, arca elkomorodott, és az árnyékok különösen kezdték bekebelezni megviselt, eltakart orcáját.

- Anna... - kezdte alig hallható, elfojtott hangon - Anna... ő... - akadozó mondatát egyre gyorsabban és gyorsabban ziháló levegővétele szakította teljesen meg. A jelmezes szinte teljesen transzba került. Izzadságcseppek kezdtek lefolyni piszkos, nyitott arcrészein. Kezeit ökölbe szorította. Szenvedését a, nyilván még a mérgezés okozta, köhögés szakította meg. - Nekem kell ölni őket. Nekem küldetésem van. A terv a terv megszüntetésére. A terv egy új világ elhozatalára. Ez nem egy sors. Ez maga a világ. Ez az Én életem. Számomra, már talán csak ez maradt. És... Ez az Én tervem, hogy lángba borítsam ezt az elveszett világot. Hogy felperzseljem minden gonoszságát, a jóságból pedig... egy új világot teremtsek. Egy szebb világot. Ha Én már nem élhettem benne.

Próbálja követni a férfi kusza gondolatmenetét és hangulatváltozásait, de végül győz a logika, és a történet kiveti magából. Tágra nyílt szemekkel, furcsálkodva tekint a csőrös szónokra.
- Szóval az emberek és az egész emberiség bűnös, mert gyilkolásszák egymást az ideológiáikért. A maga ideológiája pedig az, hogy ezért ezeket a bűnös gyilkosokat legyilkolja mind? Jól értem?
Mintha nem lett volna az a sok év kihagyás, mintha hirtelen kisimult volna a beszéde. Mintha csak megpiszkálták volna azt az esszenciális indulatot, ami motiválja, hogy formálja a szavakat. Újabb emberi darabja ébredt fel.
- A szebb világhoz ki adja majd hozzá a jóságot, ha Ön már felvállalta a pusztító szerepét.
Kényelmetlen dolog, mikor sok évnyi békés vesszőfutást megélve hirtelen az orosz realizmus kusza ideáiban találja magát valaki, aki már gyerekként is sokkal inkább érdeklődött a tudományok, mint a mindössze kedvtelésnek tűnő foglalkozások iránt.

- Ha a világ meggyógyul, elveszti pusztítóit, és más nem marad, mint a gonosz. Akkor Én vigyázok majd erre a világra, mint egy halott szellem, amelyet a demokrácia és egyenlőség hősei szabadítottak meg a világtól, mint az utolsó gonoszságot. - tenyereit egymáshoz dörzsölve nevetett föl ismét széles mosolyával, majd folytatta szónoklatát. - Ez... egy új világ hajnala... ez viszont még nem érkezett - vesztette el forradalmi hangulatát, majd újra megszólalt - Még nem... még...

Szónoklatát befejezve szuszogva állt meg, megtörülte nyitott, poros arcát, majd felnevetett és átvette a kérdések koronáját:

- És Te, fiam, honnan jöttél. Nem tűnsz túl... idevalósinak.

Nem érzi annyira magáénak ezt a forradalmi ideológiát. Mondhatni úgy tűnik számára, a fickó már nem igazán tudja, mit beszél, csak nagyjából emlékszik rá, mi ellen.

~ Szegény, magányos lehet, ha így kifordult. Csoda, hogy én megúsztam. Ha... megúsztam?

Törzsének bal oldalán kipattint egy apró rekeszt, és két alufóliába csomagolt, tenyérnyi téglatestet vesz elő belőle. Közben kap egy kérdést, amire egy könnyed, felfelé mutató kézmozdulattal válaszol.

- Gondolom, éhes lehetsz, bátyám - mondja amolyan baráti orosz szófordulattal, ahogy az idősebb bajtárshoz szokás szólni - Ez egy kis protein, cukor, kakaó és vitaminok. Kinézetre és ízre csokoládé.

Átnyújtja az egyik kis csomagot, a másikat pedig bontogatni kezdi.

Hitetlenkedve figyeli a fiatal kölyköt. Ez? A felszínen? Eddig? Lehetetlenség. De úgy gondolja, ifjú megmentőjét nem sérti meg azzal, hogy kérdőre vonja származását, különben is látja az arcán, hogy ez a fiatal nem lehet sem a fasizmus, sem a kommunizmus téveszméi által fűtött. És egyébként is, hiszen maga sem normális.

Némán néz ki a fejéből. A sötétség és a közelben játszó, pislákoló fény színjátéka úgy vetődött rá, mintha lassan forduló, óriási szemei lila színben világítanának a szervizalagút félhomályában. Komoly arckifejezésével ismét a sötét sűrűséget figyeltem, ami a fény határától elrepítette a végtelenségig. Érdekes, mintha kicsiny fényeket látott volna felcsillanni benne. Csillagokat.

Az újonc megmozdulása hamar kizökkentette álmodozásából. Oroszos felszólalása teljesen szokatlan volt számára, azonban a kedves indíttatás már sokkal jobban tetszett neki. Elfogatta az ajánlatot.

- Köszönöm... öcsi. - vetette oda, egy könnyed mosolyt ejtve a száján a maszkos alak és megpróbálta a jó, régi módszerekkel megenni a finomságot. Először a proteinszeletet ízlelte meg. Ehhez fogható már jó rég nem érte ajkait és ízlelőbimbóit. Finoman fogyasztotta el, hatalmas harapásokkal és lassú, élvezetes szájmozgással. Ezután összekeverte a kakót és a cukrot, majd a vitaminokkal együtt lenyomta a torkán.

- És.. mik a terveid... Égenjáró? - becézte kérdésében széles mosollyal a jelmezes.

Látja, hogy a maszkos kétkedik a dologban, de nem hibáztatja érte. Ő se hitte volna, hogy vannak még emberek rajta kívül. Bár tény, hogy mintha olvasott volna valamit arról, miszerint a metróalagutak óvóhelyként is szolgálhatnak.

Mosolyog, mikor az őrült szónok nekilát a kis csomagnak. Láthatóan nem ette túl magát az utóbbi időben. Ennek ellenére Vitali nem tudja még biztosan, szerencsésnek gondolja-e magát, amiért a felszínen ragadt annak idején.

- Visszamegyek a felszínre. Még nem tudom, pontosan hogy mennek itt lent a dolgok. Apránként kiderítem, mielőtt megpróbálnék beilleszkedni. - Fáradtan, szomorkásan sóhajt egyet. - Mondjuk az alapján, amit mondtál, nem biztos, hogy érdemes.

"Élelmét" rágcsálva figyelte a fiatalt. Már nem is emlékezett rá, amikor kakaót evett, még inkább, azokra az időkre, amikor valaki adta neki a finomságot, és nem magának kellett megszereznie pénz, vagy akár vér árán. Mihelyst meghallotta az Árnyék búsuló gondolatait, teleszájjal is, de azonnal létrehozta az Ellenzéket:

- Nem, fiam. Nem! Ne hagyjon el a hited! És Te se merészeld az elhagyni. Van még szépség, öröm és szerelem ezen a kietlen helyen - mosolyodott el kedvesen. Eddigi, őrült Énjét szinte már teljesen elhagyta - Itt van például a mi találkozásunk. Most mond, hogy nem érzed rosszul magad - nevetett fel kedvesen, majd egy kis várakozás után hozzátette. - Mert, ugye, nem érzed itt olyan szörnyen magadat... van még helye, és lesz is mindenkinek a világon a kietlen pusztaságon túl is... még ha teremteni is kell... de azt meg az ember meg tudja teremteni - az érzelmek túlcsordultak benne, maszkja alól apró könnycseppeket ejtett. - Ne hadd, hogy elhagyjon... mint engem... soha! - adta tanácsul a fiúnak, majd könnyeit hamar letörölve, megpróbálta megerősíteni magát. - Ha kell, Én megmutatom neked a helyet... - tette föl az ajánlatot pár hosszú másodperc múlva.

Elnézegeti, ahogy a furcsa veterán férfi majszolgatja a tőle kapott ételt. Egészen olyannak tűnik most számára, mint valamiféle nagyra nőtt gyermek, aki valami finomságot kapott. Érdekes. Ő maga utoljára kisgyermekként tekintett örömforrásként az ételre. Azóta leginkább szükséges erőforrásként gondol rá.

Egy pillanatig bosszús lesz, de végül lenyeli a mérgét. Kissé sajnálja az öreget, ez tekintetén is látszik. Mintha lelki szükséglete lenne ez a folytonos okítás, atyáskodás.
- Azt mondtad, rabolnak, gyilkolnak idelent. Egyiknek sem szeretnék az áldozata lenni. Ez nem hit kérdése, sokkal inkább józan ész. Kulcsfontosságú a felderítés, ha ismeretlen terepre mész. Márpedig nekem az idelent bőségesen kimeríti az ismeretlen terep fogalmát.  - Iszik egy kicsit, mert egészen kiszáradt a szája. Elszokott a beszédtől, ez látszik. - Viszont ha tudnál nekem kölcsönözni valami ruhát, amiben nem lógok ki a helyiek közül, azt megköszönném. Ez esetben akár körül is nézhetnénk. Én viszont első körben mindenképpen felmegyek a felszínre, ugyanis van még dolgom. Hol találkozzunk?

A tények felsorolása után arcára a komorság bús árnya vetült. Nincsen ezen a Földön semmi már, miért érdemes lenne élni. Nos... talán Ő, de ez nem biztos. Életet ezen a kietlen planétán már nem lel az ember. Már két hosszú évtizede nem lelhet, de még nyugodt halált sem. Nyomor, korai elgyengülés. Halál. Halott fiatalok, levágott fejű gyerekek tetemei. Ez a metró. Nem közlekedési hálózat. De még csak nem is kisállamok által felmorzsolódott földrész. Egy munkatábor tele vírusokkal, fertőzésekkel és legvégül; halállal. Miután visszaemlékezett életére, a sok halálra, pusztításra, amit ő vagy ellenségei okoztak... inkább menekülni kellene ebből a világból. Menekülni egy élet felé. Akármit is tervez a kölyök, ennél a helynél csak jobb lehet. Az ember meg egyébként is meghal mind, nem igaz?

- Mi a terved odafent? Mihez akarsz kezdeni? - kérdezte meg hosszas gondolkozás után.

Figyeli az öreget, ahogy újból elkomorul. Úgy tűnik, mindig lesznek olyanok, akiket egyszerűen nem ért. Ezzel kénytelen lesz megbarátkozni, ha nem akar feleslegesen aggodalmaskodni. Márpedig nem akar, ebben az egyben biztos. Akad így is elég izgalom az életében. Nincs szüksége többre.

A kérdésre egy kissé eltöpreng, mivel már nem annyira biztos benne, hogy minden egyes apró-cseprő ügyéről be kellene számolnia a zaklatott lelkületű, szinte ismeretlen úriembernek. Válaszolni viszont illik, hát megteszi.

- Felviszem, amit gyűjtöttem, és talán találok magamra való ruhát. Ez esetben azzal együtt tudok visszajönni. Van lámpád, hogy kijuss ebből az alagútból?