Arbatszkaja

A tudás fellegvára. A négy állomásból összeálló szervezet egyetlen hatalmas egészet alkot, ahol a katonák és a könyvtárosok felváltva uralkodnak. Itt a könyv is épp olyan érték, mint a fegyver, és ez az egyetlen hely, ahol a sztalkereket könyvekért is felküldik a felszínre. A moszkvai Lenin könyvtár és a Védelmi minisztérium alatt helyezkedik el.

Arbatszkaja

Az úgynevezett szabadságomat vettem ki jó másfél napja, mikor - a héten már harmadszorra - húzta fel az agyamat a kedves partnerem. Persze ezzel párhuzamosan én is az ő idegeire mentem... Tehát közös érdekünkké vált az ideiglenes különválás. A térképemen szereplő legközelebbi helyet vettem célba. Ez pedig nem más, mint az arbatszkaja állomás. Szokásomhoz hűen nem volt nálam semmi más, csak a sötétbarnás árnyalatú - némileg viseltes - válltáskám. Ebben volt mindenem, ami a túlélésemhez szükséges arra a néhány napra, míg lehiggadok és visszamegyek. Kapucnimat a fejemre húzva, sétáltam el az emberek mellett. Furcsa, csencser létemre nem szeretem a tömeget, holott minél többen vannak, annál biztosabb az eladás sikeressége.
Nem messze tőlem, néhány hiperaktív kölyök futkározik. Játszanak valamit, de ha muszáj lenne se tudnám megmondani, hogy pontosan mit is. Félreállok az egyik pad mellé. Tatyóm tetejét oldalra hajtva benyúlok, s próbálom kikutatni onnan a térképem. Talán azt nézegetve rájövök, merre is szeretnék tovább menni. Miután sikerrel járok, magam elé tartva lassacskán előre indulok. Fél szemmel a térképet nézem, másikkal az utat, nehogy bárkinek nekimenjek. Velem ellentétben az egyik, játékban elmerülő kisfiúnak nem volt ennyi esze. Bal oldalamnak ütközve majdnem hátra is vágódott. Felé pillantva felvontam a szemöldököm. Ezzel igyekezvén a "De egy hülye vagy!" mondatot telepatikusan, kimondatlanul is eljuttatni a tudatáig. Úgy tűnt leesett neki a mondanivalóm. Morcosan nézett, majd pedig rám is mordult, mint valami kutya. Hát mi mást tehetne ilyen esetben felnőtt ember?
-Miaaaú! - Adtam ki magamból már-már ijesztően élethű macskahangot. A kölyök megdöbbenve nézett fel rám. Elnevetve magam, végül otthagytam. Azonban két lépést sem tettem meg, amikor én vettem át az idióta szerepét, beleütköztem egy emberbe. Pontosabban egy nőbe. -Párdon...

Az elvegyülés mindig jó taktika… már, ha bejön. Nos, jelen esetben és jelen helyszínen ez nem annyira sikerült. Egy katonát könnyedén kiszúrnak, pláne ha nő az illető és pláne, ha a Poliszban tartózkodik. Ez olyan, mintha neonvillogóval a fejemre írtam volna, hogy mindeni rám figyeljen. Egyfajta bélyeg, de érdekel is ez engem! Ezer éve megtanultam már, hogyan kell viselkednem, hogyan akarok viselkedni és milyen benyomást akarok kelteni az engem körülvevő emberekben. Most éppen nem volt túl jó a hangulatom és ez meg is látszott rajtam; kihúztam magam, fejem felszegtem és igyekeztem elnézni a mozgolódó emberek felett.
Nem akartam beszélni senkivel, mivel éppen öt perccel ezelőtt sikerült néhány édes és rendkívül segítőkész helyi katonának kiborítania. Ez már csak így megy, ha egy nőről van szó. Nem szándékosan csinálják, persze, hogy nem és bántani sem akarnak igazán. Csak így jött ki a lépés, nekem meg éppen nem volt hangulatom hozzájuk. Az, hogy jelenleg itt tartózkodtam nem számított semmit. Hol itt bukkanok fel, hol ott és ezen nem is áll szándékomban változtatni.
Arra természetesen feleszmélek, hogy valaki nekem jött. Felsóhajtottam és hátráltam egy lépést, hogy felmérhessem az erőviszonyokat. Szerettem tudni, kivel állok szemben, bár a jelenlegi ellenfelem határozottan nem úgy nézett ki, mint aki azonnali hatállyal a torkomnak ugrik.
-Semmi probléma. –rántom meg a vállaimat és kezem lehullik a fegyver markolatáról. Elpillogok a háta mögé, ahol a még mindig kissé sokkos állapotban lévő kisfiú éppen a barátaival sutyorog és határozottan minket bámul. –Kifejezetten érett viselkedésről tettél az előbb tanúbizonyságot. Gratulálok! –intek a kölykök felé, akik erre igyekeznek eljátszani, hogy ők még csak észre sem vettek minket.
Nem a fenét!

A hölgyemény furcsamód nagyjából hasonló magasságú volt, mint én. Egy kicsit zavaró. Mindig büszke voltam rá, hogy még koreai létemre is sikerült azt a 180 centit elérnem... erre ez van... Pfuh! ~Hát ezt érdemlem? Cirka 21 évnyi kemény munka után egy nő majdnem beelőz... Szívás!~
Reflexszerűen nyúl az oldalán található fegyver után, amitől rögtön beindul a vészjelzés a fejemben. Nem szabad kötözködnöm vele. Neki végtére is normális fegyvere van, míg nekem egy bicskám és két darab evőpálcikám... bár utóbbi könnyen veszélyessé is válhat megfelelő kezekben! Felsóhajt, majd hátrébb lép. Gyors pillantásokkal végigmér és elhúzza kezét a fegyverről. ~Vajon pozitív, vagy negatív dolognak kellene elkönyvelnem azt, hogy nem tart maga számára veszélyesnek?~ Elfogadta a bocsánatkérésemet. Ezzel személy szerint elintézettnek is tekintettem volna a dolgot, de még hozzá fűz két mondatot, ami igencsak meglep. Nem gondoltam volna róla... Stílusából rögtön levágtam, hogy katona, vagy stalker, vagy valami hasonló... Ők viszont nem az ilyen dumáikról híresek.
Kissé zavart mosoly kíséretében vakarom meg tarkómat.
-Izé... ne tessék ám azt hinni, hogy én mindig ilyen vagyok... Ki is kérem magamnak! - Húzom ekkor ki magamat büszkén - Én ennél sokkal hülyébb is tudok lenni! Ami biza' már teljesítmény. Nem is kicsi! - És még olyan dinka is vagyok, hogy ezzel büszkélkedem... bár ha amúgy is hülyét csináltam magamból, akkor édes mindegy, nem igaz? - De ha ez gond, akkor a sz*rt is kiverhetem belőlük legközelebb! - Intéztem felé, a mondanivalóm ellenére egy meglehetősen bájos mosolyt.

Hozzá voltam szokva, hogy nálam gyakorlatilag az összes férfi magasabb, ezzel szemben, most egy olyan példánnyal találtam szemben magamat, aki még csak fölém magasodni sem tud –az egy igencsak fenyegető pozíció, már ha engem kérdeznek–, így az általános biztonságérzetem azonnal visszamerészkedik. Na, nem mintha olyan jó helyzetben leledzenénk, hogy bármikor kisétálhatunk például a felszínre; mindennek ellenére az, hogy jelen pillanatban senki sem fog nekem esni némiképp megnyugtat.
Nem, nem ilyen vagyok. Az, hogy ezt a helyzetet hogyan reagáltam le csak és kizárólag a hangulatomtól függött, és mert idegesítettek a töppencsek, akik úgy döntöttek, hogy remek látványosságot szolgáltathatok nekik az elkövetkezendő pár percben. Meg lehet szokni, de azért én inkább nem várnék addig, amíg ők maguk is rájönnek, hogy hülyeség lenne velem kikezdeni. Minden bandában van egy hangadó, és ha ő ellenem hangolja őket, akkor az életben nem vakarom le a kölyköket magamról. Úgy tapadnak, mint valami jó minőségű ragasztó –ilyenből azért elég keveset ismerünk.
Megpróbálom behatárolni, hogy ki is lehet a beszélgetőpartnerem –elég erős túlzással. Gyors és szinte észrevehetetlen pillantással mérem csak fel a velem szembenállót és valamiért azonnal egyetlen szó lebeg a szemem előtt; csencser. Minden esetre elraktározom az információt.
-Talán nem lenne annyira jó ötlet. –húzom el a számat. –De természetesen megpróbálkozhatsz vele. Nem mondom, hogy ők győznének, de tekintetbe véve, hogy te támadsz rájuk, az én jóérzésem azt diktálná, hogy az ő pártjukat fogjam. –végigmérem ismét a törpéket, akik egyre intenzívebben sugdolóznak. –Akármennyire is idegesítenek jelen pillanatban. –toldom még meg a mondatomat.
Tényleg nem ilyen vagyok, de jelenleg képtelen vagyok egyetlen normális szót is intézni bárkihez. Szerencsétlen sajnálhatja, hogy éppen most futott össze velem, de ha kivárja, amíg az apróságok idecsámpáznak és megpróbálnak belekötni, akkor természetesen nem ellene fogok beszélni.

Utóbbi felvetésem - nevezzük nevén, sz*rráverés - látványosan ellenezte. Sőt! Kijelentette, hogy határozottan az ő oldalukon állna, ha ne adj Isten tényleg a kölyköknek esnék dühömben. Halk, cseppet csalódott sóhajt engedtem ki magamból. Ezzel egyidejűleg akarva-akaratlanul is gondolkozásba kezdtem. Igen, az agyam erre a funkcióra is képes! Tádám! Pár pillanat múlva már meg is született az eredmény.
-Ha úgy vesszük, akkor nem én kezdtem. Az a kölök... - mutatok ekkor vállam fölött a kutyásan morgóra - ... jött nekem. Jóformán megtámadott! Mi több! Én azt is kinézem ezekből a kis huligánokból, hogy előre ki volt tervelve az egész! Csak nem számítottak rá, hogy ennyire megőrzöm a lélekjelenlétemet, így bomlott a tervük. - Vonom meg elegánsan a vállamat, miután vázoltam a magam kis verzióját, ami kétségkívül elég erőltetett volt. Látszik, hogy az én fejemből pattant ki.
-Ezen tények fényében ne mondja nekem a kisasszony, hogy képes lenne egy esetleges összeütközésben a gyerkőcök oldalára állni. ~Tények?! Na, ez durva kijelentés volt.~ Oké, hogy anyai ösztön meg f*szomtudja, de én is legalább olyan cuki tudok lenni, mint ők! ~Ez aztán az érv!~ - Bal kezemmel arcomra mutatok, mialatt valamicskét közelebb hajolok hozzá, s arcomat levegővel megtelítve boci szemekkel, sűrűn pislogtam a nőre. Ezt az állapotot azonban nem bírtam sokáig, pár másodpercen belül máris elnevettem magam. - Bocs. Eskü' nem ittam ma még semmit... Mondjuk... jobban belegondolva... inkább ittam! Akkor legalább tudom mivel magyarázni.

Bizonyos szempontból meg tudtam érteni a felvetést, mivel engem sem túl bonyolult kiidegelni, csak annyi a különbség közöttünk, hogy én ezt már réges-régen megtanultam kezelni. A bosszúvágy egy olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak. Mi lenne itt, ha még én is találomra elkezdeném halomra verni az embereket? Talán első ránézésre ez nem látszik meg rajtam, de odabent sokkal több rejtett tehetség lappang, mint amit a felszínen megcsodálhatnak. Ezért is jó nőnek lenni, így legalább nem áll fenn annak a veszélye, hogy túlértékelnek. Az emberek már csak ilyenek, valamiért sohasem gondolnák, hogy egy nő lehet harcias is… még itt sem.
Követem tekintetemmel az útját és bizony arra a gyerekre mutogat, akit én falkavezérnek könyveltem el magamban. Ez általában így szokott lenni.
-Valószínűleg ennyire komoly reakciót nem vártak senkitől. –értettem egyet aprócska mosollyal a szám sarkában.
Tény, hogy elég gyerekesen kezelte az ügyet, de az is tény, hogy ennek hatására semmiféle tömegverekedés sem alakult ki. Ez nekem csak jól jön, az meg, hogy ki, hogyan építi fel a saját kis életét már igazán nem rám tartozik. Mindenki csináljon csak azt, amit akar, egészen addig, amíg ez a dolog nem áll az utamba. Addig aztán teljesen mindegy.
-Miért? –vonom fel a szemöldökömet és összefonom a karomat a mellkasom előtt. –Olyan veszélyesnek tűnök, hogy egy esetleges párharcból győztesen kerülhetnék ki? –érdeklődöm, miközben elfolytok egy aprócska mosolyt.
Tényleg nem voltam ma hangulatomnál, de határozottan felfelé ívelt a görbe jelen pillanatban. Nem mondanám, hogy eddig akár egy aprócska értelmes dialógust is sikerült volna összehoznunk, de legalább a férfi feldobja a napomat. Egyébként sincsen túl sok mindenhez kedvem jelen pillanatban, tehát jobbnak láttam egyszerűen csak kivárni a végét. Fülem mögé simítottam egy kósza barna tincset.
-Határozottan jobban venné ki magát. –értettem egyet. –Bár az is tény, hogy akkor valószínűleg nem csak ennyit lett volna ez a kis közjáték. –intettem a srácok felé.

Első megjegyzését hallva az én arcomra is egy halovány mosoly szökött. -Hát figyu, én tipikusan az a fajta ember vagyok, aki azzal dob vissza, amit hozzádobtak. Ha érted, mire gondolok... - Na jó, ez nem igaz rám minden szituációban. Ha például pisztolyt szegeznek a fejemhez, akkor előbb térdelem ágyékon az illetőt, minthogy én magam is lőfegyvert ragadjak elő. Pláne, hogy nekem nincs is. Max a bicskám, de azt nem feltétlen erre a célra használom... bár ... egy alkalommal az evőpálcikámmal tettem ártalmatlanná ellenfelemet. Tehát bármi fegyverré válhat az ember kezében.
-Te mit csináltál volna az én helyemben? - Tettem fel hirtelen, egy számomra magától értetődő kérdést. - Kiosztani a hülye fejüket oly' felesleges... Egyik fülükön be, majd a másikon ki. Legfeljebb jót röhögnek azon, hogy tök fölösen vergődünk. Hidd el, ismerem a fajtájukat. - Én ne ismerném? Detto ugyanilyen vagyok.
Kérdései váratlanul érnek. Ennyire önbizalom hiányos lenne? Vagy csak engem tesztel?
-Attól függ! - Igyekszem minél diplomatikusabb választ adni. - Amennyiben fegyver van nálad és hajlandóságot mutatsz a használatára, akkor kétségtelenül van esélyed. Anélkül pedig ki tudja... - Vonom meg lazán a vállaimat. - Háttérinfó nélkül nem tudok mást mondani. - Magamból kiindulva akár fekete öves karatés is lehet a csaj! Az ilyesmit nem lehet kikövetkeztetni.
-Akkor állapodjunk meg abban, hogy eleget ittam ahhoz, hogy hülye legyek, de a tömegverekedés kirobbantásához már nem. Oké? - Kérdem, egy kedves mosoly keretében.