Novokuznyeckaja - Tretyjakovszkaja

Ez a két állomás főleg törvényen kívülieknek ad otthont, akik szervezetten támadnak olykor más állomásokra, hogy azokat kifosszák.

Novokuznyeckaja


Tretyjakovszkaja

Szinte repült utánam a hatalmas kabát, amit jóapámtól kölcsönöztem, hiszen mélyek a zsebei, és annyival, de annyival könnyebb elrejteni benne a lopott dolgokat, mint egy sima pulóverben, hogy kénytelen voltam megragadni a lehetőséget, hogy éppen nem az öreg viselte. Persze kétségtelen, hogy nem kellett volna megint a vásárban köröznöm, lévén épp csak a minap adtam el az előző zsákmányt, de a munka az munka, az életben maradáshoz pedig ez is kellett. Egyébként is jó voltam, már húsz tölténnyel és valami könyvvel lettem gazdagabb, pedig még csak egy fél órája indultam útnak.
- Hello Zsizska, mennyi ma a patkány saslik? - libbentem oda az egyik dobozokból összetákolt stand elé, aztán leszámoltam a három töltényt, és már egy egész szép falattal mentem odébb, hogy megkeressem a következő áldozatom.
Ki is néztem magamnak egy magas férfit, aki láthatólag annyit ivott, hogy a lábán is alig állt, de a zsebéből egy óra lánca lógott ki. Gyorsan betömtem a számba az utolsó húsdarabokat, aztán mint aki csak teng-leng, elindultam felé, teljesen véletlenül nekiütődve a tömegben.
- Óh, elnézést! - néztem fel rá ártatlan szemekkel, aztán már perdültem is, hogy szépen odébb slisszoljak, kezemben a zsebórával, az arcomon pedig egy széles mosollyal. Győzelem.
Az ám, csak hogy a langaléta alak észrevette, hogy mi történt, és kiáltás harsant az állomás márványfalai között. A félhomályban megbújva igyekeztem hát hazafelé, hátha nem veszi észre hova tűntem, de nem volt szerencsém, egy fél perc múlva valaki megragadta a kabátom, én pedig kapálózhattam mint egy ázott egér. Az alkoholbűz megtöltötte az orromat, és szinte rosszul is lettem tőle, de az agyam gyorsan járt.
- Segítség, ez az ember molesztál, segítsenek! - visítottam, aztán félig hátrafordulva tiszta erőből a lábára tapostam, és mikor kicsit meglazult a szorítás, teljesen megfordulva beletérdeltem a nemesebbik testrészébe, aztán futásnak eredtem.

Fáradtan lassú léptekkel haladtam a peronon. Éppen egy felszíni útról sikerült, ha nem is tömött, de legalább egy közepesen nehéz táskával az állomásra érnem. Ha szerencsém van, akkor még ma el tudom adni a felesleges zsákmányt. A többi… nos, az meg kell!
A felszínfárasztó tud lenni néha, de mégis sokkal jobban érzem magam ott fent, mint itt lent. Ennek talán a bajkeverő lányom is az oka. Képtelen leszokni a tolvajlásról… de hát mit is várok én? Anyja lánya! Nem örülök neki, hogy ilyen korban nő fel, annak pláne nem, hogy ezen a tetű állomáson! Sokkal nagyobb biztonságérzettel vágnék neki a felszíni útjaimnak, ha Poliszban tudhatnám már Julját. A gond csak az, hogy az állomás góréja nem szívesen engedi el az olyan lakost, akinek az apja ritka felszerelést és lőszert hoz le neki ide. A szabadságunk megváltása pedig nem kevesebb, mint 500 töltény… fejenként. Megdörzsöltem a képemet, majd a piactér felé fordultam, ám alig pár lépést tettem meg, már sikerült kiszúrnom a régi kabátomban slisszol szélsebesen hazafelé. A kabát pedig mintha valamiféle köpeny lenne, leng mögötte. Feltűnő jelenség… Hát még a pár másodperc múlva feltűnő őt kemény szavakkal szidalmazó részeg alak.
Már megint… Már megint lopott! Gondoltam egy pillanat erejéig, majd harmadikként indultam erőteljes léptekkel a duó után, melyet csakhamar sikerült utolérnem. Az alak is utolérte Julját, s katonai kabátom gallérjánál ráncigálván szembe fordította magával. Többre azonban nem futotta idejéből. Elvégre mégsem várhassa meg az ember, hogy megüssék a gyermekét.
Vállát erőteljesen megragadtam jobb kezemmel s magam felé rántottam felső testét, míg bal térdébe sarkaltam jobb lábammal. Érezvén, hogy az alak elveszti tartását, könnyed erővel a földre rántottam.
Átlépvén a földön fekvőn közelebb értem Juljához, majd megfordultam így oltalmazásommá véve a lányt. Míg így álltam megcsapta orromat az alak orrfacsaró bűze, mely izzadság s az olcsó vodka keveréke volt.
- Hordd el magad büdös kozák! – Vágtam oda a földön fetrengő szesztől bűzlő alja népnek, majd jól láthatóan megvillantottam feléje vállamon pihenő karabélyomat. – Míg megteheted! – Tettem hozzá. Pár pillanatig még vergődött a földön, majd végül sikerül felállnia, de ballábát jól láthatóan húzva tűnt el a látószögemből. Midőn meggyőződtem, hogy eloldalgott hátrafordultam és Juljára tekintettem. Habár vonásaim nem voltak oly ijesztőek, mit a kozák felé, de jól sejtheti, hogy bizony megint sikerült nálam rossz fát tennie a tűzre. Pontosan tudja, hogy egy olyan dolog van, amit nem tűrök… Pont az az egy dolog, ami a kisujjában van!
- Fordulj meg! – Szóltam felé mogorván, s kezemmel már a kabátom jobb gallérját, ragadtam meg.

Már épp megijedtem, hogy az alak, aki elkapott utánam ered, mikor valaki elrántotta mögülem, én pedig megfordulva édesapámmal találtam szemközt magam. Hát igazán remek, a részeg alak elől meg tudtam volna szökni, de apám az már más kérdés.
Nagyon is tisztában voltam vele, hogy megint végig kell majd hallgatnom a szentbeszédet arról, hogy lopni nem szabad, tisztességesen kell megkeresni a betevőre valót, de ha egyszer így sokkal könnyebb volt? Amúgy is, ne gondolja, hogy majd elmegyek a gombákat szeletelni, mikor így sokkal több töltényt tudok szerezni, banditáktól lopni pedig miért lenne bűn? Ők is lopták.
Így hát fintorogva néztem végig, ahogy elintézte azt az alakot, biztosan tudva, hogy részeg pasasnak esélye sincs, aztán mikor apám végzett vele, már tudtam is, hogy mi lesz a következő lépés. Engem zavar haza, hogy kioktasson, igazán remek.
Nem arról volt szó, hogy ne szerettem volna az öregem, egyszerűen csak nem értettem, hogy miért kéne nekem másképp viselkednem, mint mindenkinek itt. Apám sokat tett értem, mióta édesanyám meghalt csak rá számíthattam, ő pedig vigyázott rám. De nem értettem az értékrendjét. Világ életemben itt éltem lent, ezen az állomáson, és jó volt így, az emberek szemébe nevetni, mikor elkezdtek sírni a fenti világ után. Viszont az is igaz, hogy a szavaik belém ivódtak, és éppen a meséik miatt jutott olykor eszembe egy legenda, a Smaragdvárosról. Azt talán jó lenne megkeresni.
Az utam a sátrunk felé vettem, nyomomban apámmal, leszegve a fejem, és a földet nézve. Jobbnak láttam meg se szólalni, amíg haza nem érünk, a sátorba bemászva viszont már nem volt okom tovább hallgatni.
- Te akarsz innen elmenni, én csak segítek, nem? - mondtam nyűgös hangon, azonnal a támadást használva védekezésként. - Ez az óra legalább húsz töltényt ér - vettem ki a zsebemből a kérdéses tárgyat, hogy megmutassam neki.

- Igen… meg egy csapat kozák haragját! – Integettem hátrafelé az egyik kezemmel, hogy tisztázzam vele a közel múlt eseményeit. - Két perc alatt! – Tettem hozzá nyomatékosítva a helyzetet.
Mély sóhajtás közepette, levettem a vállamról a karabélyt, majd ezt követően táskámat, majd ezeket előre adva, magam is a sátorba vonultam.
- És tudod te is jól, hogy miért akarlak elvinni TÉGED innen! – Nyomtam meg a hangsúlyt az utolsó elötti szónál. Mert hát igaz, ami igaz én akármikor leléphetnék, innen, de soha nem tenném meg nélküle. És ezt az állomásfőnök is tudja… talán ezért is tekint el sorra Julja megbüntetésétől. Tudja, hogy ha csak egy haja szála is meggörbülne, akkor nincs az az isten, aki engem le tudna állítani… Talán egy tár a mellkasomba, de akkor 30 töltény mellett az állomás röghöz kötött Sztalkere is oda lenne.
A szentbeszéd hatástalan… nálam is az volt ebben a korban! Arról nem is beszélve, hogy túl sokat tanult az anyjától, míg én a felszínen voltam. Sajnos benne ez ragadt meg. Így hát végül megenyhítettem szúrós vonásaimat, s kevéssé goromba hangszínre enyhítve folytattam a továbbiakban.
- És mi mást még? – Kérdeztem felé, közben elvettem a kezéből az órát, hogy egy kicsit jobban szemügyre vehessem azt. Valami igazság van abban is, amit mond… Volt rá alkalom, hogy jó magam kevesebbel tértem vissza, mint elindultam, de nála még aligha! Bár akinél nincs, semmi az aligha térhet vissza kevesebbel.

- Tudom hát - morogtam félhangosan, igencsak duzzogó arcot vágva. - Kár, hogy engem nem kérdezel soha, hogy akarok-e egyáltalán menni - néztem apámra szúrós tekintettel. Nyilván nem mondtam volna neki ellent, ha egyszer csak azt mondja, hogy megyünk és kész, de nekem jó volt itt, ahol ismertem az állandó lakókat, ahol tudtam, hogy hova mehetek segítségért, vagy kinél bújhatok meg, ha valaki üldöz.
De aztán túlléptünk a dolgon, főleg miután megmutattam az órát. A kérdésre ledobtam magamról a nagykabátot, és kiforgattam a zsebeit, magam elé pakolva a holmit, amit szereztem.
- Tizennyolc töltény, mert kettőért vettem patkányt, meg egy könyv Doszto... Dosztojevszkijtől - betűztem az írót az elmocskolódott borítót törölgetve. - Ezt el lehet adni a VDNH-soknak ha a Kitaj-Gorodra mennek, azt mondtad ők keresik a könyveket, nem igaz? - néztem fel kérdőn apámra, majd letettem a könyvet, és hátrafordultam, hogy előhúzzak egy fedeles fémdobozt, amiben az élelmet tartottuk.
- Szerintem egyél előbb, aztán megmutatod, te mit hoztál? - kérdeztem vidáman, miközben kipakoltam a szárított húst és gombát egy tiszta kendőre.
Most, hogy már feloldódott bennem az előbbi riadalom és az utána következő méreg, már őszintén tudtam örülni annak, hogy visszatért az öregem. Mindig aggódtam érte, mikor a felszínre ment, hiszen ki tudja, hogy mi történhet ott vele, így ez a szabadság, amit ilyenkor kaptam, nem volt felhőtlen.
- Egyébként láttál fent valami érdekeset? - kíváncsiskodtam, várva a történetet, hogy milyen lényekkel akadt össze, ha egyáltalán látott bármit is.

- Nem várom, hogy megértsd, miért kell elhagynunk ezt a helyet, csak azt akarom, hogy fogadd el! - Válaszoltam félé komoran, miközben félszemmel az órát vizsgáltam. Láthatóan működött, de mint ahogy a mondás is tartja: „Nem minden arany, ami fénylik!” ezt a mondást tartva az óra borítása jó szokáshoz hűen rézből van. Éppen a külső részt vizsgálom, mikor hirtelen kitapintottam egy kis vésetet az órán, melyet rögtön megnézek, de sajnos szabad szemmel alig látható. Persze nem voltam elveszve ettől. Balkezemet meglendítettem, mire az óra lánca két kört megtéve kezem körül feltekeredett rá. Eközben jobbommal felhajtottam a matracom szélét, majd felnyitottam a törött deszkalapot, melyet eltévén az útból látószögembe került a „rejtett” készletem. Jó Sztalkerhez hűen a nehezebb felszerelést a felszínen szoktam hagyni, de az értékesebb lőszert, valamint a kicsi te rendkívül ritka tárgyakat, szoktam ide tenni. Így került ebbe a kis lakattal ellátott acéldobozba egy nagyító is. A kulcsommal a lakatot könnyedén eltávolítottam, majd ezt követően felnyitottam a tetejét. – A könyvek csak Polisznak jelent igazi értéket… sajnos! – Javítottam ki, kissé megróva a metró közösségét, melynek csak sajnos a töredéke szeret olvasni. Közben kivettem ládából egy finom szövetanyagú tenyér nagyságú kis szütyőt, melyben a nagyító rejtőzött. Mivel a ládában többségében csak lőszerek vannak, jobbnak láttam a nagyítót védő selyem zsákot is elhozni, amiben sok éve találtam meg ezt a kis „kincset”.
Ezután, már a nagyítóval kezemben vettem újra szemügyre a kis vésetet. Miközben a kis vésetet próbáltam kisilabizálni újra Julja felé címeztem egy mondatot:
- Majd… sok évvel késöbb ha felnőttél, majd megérted miért tettem azt, amit most teszek. - Ezt követően úgy bő egy percig az órát vizsgáltam. Hiába az én szemem sem a régi már, de végül is sikerül rájönnöm mit takar a bolhafosnyi nagyságú bevésés. Nem lettem tőle boldogabb! Arcomra „csöppnyi” gondterheltség kúszott lassan.
Letettem az órát, majd a nagyítót végül egy nagyot sóhajtottam. – Gondolom jó szokásodhoz híven fogtad, vitted s meg se nézted. – Szólaltam meg, figyelmen kívül hagyva a kérdését, s közben elcsomagoltam nagyítót és visszatettem a helyére mindent, ahogy az volt, majd Julja felé fordultam, aki mindeközben meg is terített már.

- Áh, értem - bólogattam a választ hallva, viszont egy halványat fintorogva a Polisz említésére. Már megint ők, mindig ők. Ettől függetlenül a könyvet még nyugodtan el lehetett adni, akadtak azért műkedvelők máshol is, még ha nem is tolakodtak hosszú, tömött sorokban.
A megrovás megint kioktatásnak tetszett számomra, és nem voltam tőle boldog. Persze, majd megértem, majd így lesz, majd úgy lesz! Csakhogy itt nem lesz semmi, az is csoda lesz, ha felnövök igazán, elég volt csak arra gondolnom, ahogy Anatolijt is lelőtték a minap, pedig ugyanannyi idősek vagyunk. Vagyis voltunk. Tisztában voltam én ezzel, egyszerűen csak nem tudtam elképzelni, hogy bárhol is jobb lehet, az volt a volt a véleményem, hogy a metró egészen biztosan mindenhol egyforma.
Közben azt figyeltem, hogy mit csinál az öregem az órával, és mikor előkerült a nagyító, már gyanítani kezdtem, hogy itt valami gond lesz. A kérdést hallva viszont a homlokom közepéig szaladt föl a szemöldököm.
- Te komolyan úgy gondolod, hogy meg kellett volna állnom és megnézni az órát, miközben üldöztek? - néztem őszinte döbbenettel apámra. - Ráadásul olyasmit kellett volna meglátnom, ami neked is csak nagyítóval megy?
Rendben, hogy az öregem nem szokott kizsebelni senkit, de szerintem evidens volt, hogy csak az után nézem meg, hogy mit szereztem, hogy már nálam van, hiszen előre nem láthatok bele mások zsebébe, viszont ha már nálam van valami, akkor bármilyen értéktelen is, ha már egy töltényt is kapunk érte, akkor megérte.
- Mert amúgy mi van vele? - emelkedtem fel ültömből egy kicsit, hogy én is belenézzek a nagyítóba, ha apám hagyja, de addigra már elpakolt, hát vissza is helyezkedtem inkább, várva a választ.

- Neeeem… dehogy is! – Válaszoltam Julja felé, ironikusan. – Konkrétan hozzá se kellett volna érned! – Világosítottam fel komolyra és megrovóra fordítva a szót. Nem hiszem, el… Csak ezen a héten, ha nem hússzor, akkor egyszer sem kértem meg arra, hogy ne lopjon meg senkit. Nem… ő folytatja, tovább nehogy hallgasson a tapasztaltabb öregre! Nincs az a pénz! A nagyítós megjegyzését már inkább szóra se méltattam, csak megforgattam a szemeimet, majd mereven bámulni kezdtem egy darab szárított húst. Az a tetű bizonyosan megjegyezte a képemet… Juljáról nem is beszélve. Hogy fogom én kikaparni magunkat ebből? Gondolkodtam így miközben a gondolatmenet okozta gondterheltség egyre jobban arcvonásaimra kezdett kúszni.
Julja kérdésére, fölpillantottam az arcára újra, majd bal kezemre láncánál feltekert zsebórát letekertem, majd a földre vetettem.
Gyakran vagyok gondterhelt, ez szakmai ártalom, de ezt senki elött ki nem szoktam mutatni általában csak egy szörnyű fapofa az, amit az emberek látnak Julja pedig általában csak a szentbeszédes gondterhelt arcot látja gyakorta. De ez most sokkalta komolyabb ügy, amire muszáj nagyon gyorsan megoldást találnom. Hogy mennyire komoly az ügy? Hát… lényegét véve nem sok jóval kecsegtet egy horogkereszt vésetű zsebóra. Persze lehetne azt is mondani rá, hogy lopta vagy szerezte valami hullától, csak hogy egy ilyen órával már találkoztam egyszer sok éve. Így hát nagy a valószínűsége annak, hogy sántikálós barátunk nem más, mint egy náci kém! Midőn a korai harcokban sok embert veszítettek, kieszeltek egy remek kis dolgot: Beküldenek egy ruszki kinézetű fazont egy megszerezni vágyó állomásra, hogy az fölmérje a terepet. Persze még jobb dolog volna az is, ha a kémet visszafele nem lőnék lyukasra a birodalom ostoba bakái, így hát adtak a kémeknek 1-1 órát, amin egy aprócska horogkereszt van… Ezek az órák még a második világégés idejéből származnak így temérdek embernek még a létükről sincsen fogalma, legalábbis a nácikon kívül. és nagy rá az esély, hogy kedves lányom éppen egy ilyen söpredéket zsebelt most ki. De imádom én az egye szem lányomat! Ahogy ő bajt tud keverni… az már szinte művészet!
- Ó semmi extra… eltekintve attól az apróságtól, hogy náci ereklye! – Válaszoltam felé. Ha valamivel, akkor a nácikkal és a kommunistákkal tisztában van. Meséltem róluk Juljának nem keveset. Főleg a kegyetlenségükről, híres nácikról!

Felteszem apám számára is épp oly nyilvánvaló volt, hogy nem fogom abbahagyni a tolvajlást, mint nekem. Most komolyan, itthon kellene ülnöm a babérjaimon, amíg ő a felszínen jár? Magával nem visz, akkor meg mit vár tőlem? Ehhez értettem, ezt csináltam. És ma is húst ebédeltem, ugyebár.
Azonban az arckifejezése most megrémített. Nem szokott ilyen komolyan nézni, bármit is hoztam eddig haza, szóval elcsendesedve figyeltem, és vártam, hogy végre elmondja mi a gond. Aztán mikor végre kimondta, összehúzott szemekkel néztem vissza rá.
- Ugye csak szívatsz? - kérdeztem gyanakodva, mert ennyire nem lehetek balszerencsés. És a fenébe, mégis, mert ahogy felvettem a földről az órát, és egészen közel tartottam a szememhez, én is megláttam a jelet. Hát ez igazán remek. De végül is mindegy, hiszen nekik itt nincs hatalmuk, a Tverszkaja közelébe pedig nem akartam menni. Amúgy is, annyira részeg volt, elég ha megfürdöm és átöltözöm, hogy többé meg se ismerjen!
- Így még többet ér az óra - dobtam vissza oda, ahol volt, valami higgadt nyugalommal a hangomban. Belül persze féltem, ahogy minden korombeli tenné, de tudtam azt is, hogy kockázatos, amit művelek, sőt, maga az élet kockázatos idelent, szóval valójában nem történt semmi rémséges. Még.
- És most mit akarsz csinálni? - néztem apám szemébe kérdőn, mert kíváncsi voltam, neki mi jár a fejében. Részemről örültem volna, ha ennyiben marad a dolog, vagy esetleg még meg lehet próbálni, hogy elviszem a fasisztának az órát, mondván, hogy elejtette - és persze közben az öregem egy puskával figyeli az eseményeket -, vagy pedig most jött el az ideje, hogy meglépjünk az éjszaka. De ez az egész nem tőlem függött.

- Mert szokásom igaz? – Kérdeztem felé kissé gorombán. Nem szokásom senkit se ugratni. Az egész állomáson, ha lehet mondani én, vagyok a legkomolyabb ember. Eltekintve egy két néma baltás gyilkostól, akik hébe-hóba az állomáson kóri szálnak, ha éppen nem fosztogatnak. Bár lehet, hogy ez egyfajta „nem akarom elhinni” védelmi mechanizmusból adódóan formálódtak szavakká. De hát ez az igazság. – Ha nem hiszed, nézd… - Meg! De már nyúlt is érte, s neki is leesett talán, hogy nem vicceltem. De a kérdés most az, hogy mi legyen? Újra magamba meredtem a gondolataimba, ám éppen csak belemerültem volna Julja kizökkentett belőle. De úgy hogy ha lenne hajam az most kihullott volna tőle…
- Mond! Hát nem érted? – Fakadtam ki. Nem érti mekkora problémát okozott, hogy is érthetné. Ő nem volt ott 12 éve! Nem látta még mire képesek a nácik. Nem tudja, milyen sorsra juthat, mely még a halálnál is rosszabb. Egy pillanatra behunytam a szememet és jobb kezemet felemelve, legyintettem egyet. – Jó… hagyjuk! – Mondtam végül ráhagyva a hülyeségeit. Néha olyan értelmes jó eszű lány, hogy nem igaz… de ha a lopott kacatokról van szó, akkor olyan, mint az anyja: Nem lát tovább az értéknél. Szerettem… tiszta szívemből, de sose tudta mikor milyen következménnyel járnak a cselekedetei. Csak utólag, mikor már nem lehetett mit tenni. Julja is ilyen. Pont ilyen! De én nem fogom hagyni, hogy ugyan arra a szomorú végre jusson! Megfogadtam és tartom hozzá magam, ha bele pusztulok is! E gondolataim közepette megdörzsölgettem fáradt, gondterhelt képemet, majd hirtelen, mint akibe belecsapott az isteni szikra, megdermedtem.
- Vlagyimir… - Mormoltam el szinte alig hallhatóan, majd felnyitottam a szemeimet is. Jobb kezemmel táskám felé nyúltam, majd pár mozdulattal felnyitva a kapcsot rajta kihalásztam belőle egy revolvert. Beletekintettem a forgótárba, majd miután meggyőződtem, hogy töltve van visszabillentettem a helyére. - Maradj itt! – Szóltam fel, majd ezt követően bal kezemet használva, felmarkoltam az órát és nekiálltam kimászni a sátorból. Ám mielött teljesen kikecmeregtem volna Julja felé fordultam még utoljára. Eddig jobb kezembe pihenő kibiztosítatlan revolvert Julja kezébe adtam.
- Ezt arra az esetre, ha a kozák visszajönne! – Szóltam felé, lévén szinte fogadni merek rá, hogy elveszítette a fonalat és nem érti, már hogy miről van szó. De a kozákot biztosan érteni fogja, mert nem is oly régen így szólítottam „illatozó barátunkat”. – Mutattam, hogy kell lőni?! – Szóltam felé még utolsónak, majd a választ meg sem várva kibújtam a sátorból és bal kezembe szorított zsebórával elindultam az állomásfőnök placca felé. Bizony bizony Vlagyimir a helyi kiskirály. Nem kedveljük egymást, de kötve hiszem, hogy figyelmen kívül hagyna egy birodalmi fenyegetést.
Hirtelen azonban lépéseket hallok magam mögül. Hirtelen hátra fordultam, azonban mindösszesen csak egy puskatussal találkoztam szembe…
A következő pillanatban már a földön fekszek, homlokom jobb oldalán pedig valami hideg vagy meleg folyadék folyik s csöpög a padlóra. annyira bekábultam az ütéstől, hogy képtelen voltam érzékelni, hogy melyik. Feltekintek egy pillanatra. Egy sötétbe burkolódzó alak áll fölöttem.
- „Büdös kozák” mi? – Szól felém, majd rálépvén a bal csuklómra, kezeivel kifeszíti a markomból az órát és újra felegyenesedik. – Sajnos te már nem éred meg a birodalmiak érkezését! – szólt újra felém, majd rám céloz saját, hangtompított pisztolyával. Lőni azonban nem tudott… legalábbis nem ő lőtt. Bal kezéből kiesett a fegyvere, majd másik kezével fogva azt menekülőre vette a szerepét.
A következő képsorok egy újabb felém hajoló alak volt, azonban már túlságosan bekábultam ahhoz, hogy halljam, mit mond, s nemsokára elsötétült minden…
Hirtelen fejfájással ébredek s keltem fel a földről… vagyis pontosabban ültem fel a sátorban. Realizáltam a helyt. Újra a sátorban vagyok… de ki? Kérdeztem magamtól, miközben a fejemet érő fájdalom lassan enyhülni kezdett… enyhülni, de nem megszűnni! Oldalra tekintvén, Juljával és még egy arccal találom szemben magamat. Kissé összehunyorítottam a tekintetemet, majd végül rájöttem ki is az.
- Alekszej? – Kérdeztem ledöbbenve. Több mint 7 éve nem láttam már, de megismertem. Az ember nemigen felejti el az ismerősei arcát… főleg a jó ismerőseit nem! Bár jó kérdés, hogy Julja egyáltalán tudja-e ki ő. Bár szerintem tudhatja.
- Kedves barátaid vannak! – Szólalt meg Alekszej miután látta, hogy felkeltem. Látszólag éppen egy konzerv kinyitásán fáradozott.
Kezdet kissé kényelmetlenné válni, a felült helyzet így inkább átváltottam törökülésbe. – Legalább elkaptad azt a szemetet? – Kérdeztem felé kissé morcosan. Végülis miért ne legyek morcos? Julja ellopott egy náci zsebórát egy náci kémtől… a kém pedig lecsapott egy puskatussal hátulról, miközben már ott volt egy karnyújtásnyira… na, jó kb száz méterre a megoldás.
- Nem… sajnos meglógott. Bár vérző karral és sánta lábbal nem hiszem, hogy messzire jut az alagutakban! – Válaszolt Alekszej haláli nyugodtsággal, miközben a végére ért a konzerv fedelének kivágásával, majd a kinyitott konzervet Julja felé nyújtotta.
- De… egy köszönöm azért jól esne, mert baromi nehéz vagy! De ezt gondolom, tudod te is! – Szólt felém Alekszej ugyan olyan játszid könnyedséggel, mint az elöbb.
Semmi se változott. Mindig ilyen volt és ilyen is marad. Akár csak az apja! Kénytelen kelletlen is elmosolyodtam.
- Te se változtál sokat… kölyök! – Válaszoltam felé, majd jobbomon lévő táskából előhalásztam a kulacsomat, majd a kupakot letekerve meghúztam azt. bizony sok szép régi emlék köt minket, hiszen ő is sztalker, vagyis nem is akármilyen. Ő Igor fia. Egy ideig velünk volt amíg ki nem tanulta a mesterséget, de ő sajnos még nálunk is jobban rühellte ezt a helyet, így végül hét, vagyis lassan már nyolc éve, hogy itt hagyta ezt az állomást és átköltözött Poliszba. Félek... nem tudja mi történt az apjával. Félem a pillanatot, hogy rákérdez. De egyenlőre úgy tűnik ez odébb lesz még. – Kössz! – Válaszoltam Alekszej felé, majd elraktam a kulacsot és Julja felé pillantottam.
- És te Julja? Még mindig szeretnél zsebeket metszeni? - Csíptem felé a kérdéssel. Remélem nem! Végtére is az utolsó lopott tárgy kis híján az életembe került. És bár Alekszej az utolsó ember, akivel találkozni szerettem volna, mégis örülhetek, hogy itt volt, hiszen ha ő nincs akkor bizonyos, hogy rám vérbe fagyva találtak volna…

Gyorsan történtek a dolgok, én pedig csakhamar egy pisztolyt kaptam a kezembe, legnagyobb meglepetésemre. Oké, volt már hogy a fater odaadta, hogy gyakoroljak, mert akár lány vagyok, akár nem, ezen a helyen nem lehet túl élni harci tudás nélkül, de ez most tényleg fura volt. Mindenesetre nem szóltam, nem kérdeztem minek akar az állomásfőnökhöz menni, csak bólintottam egyet a kérdésre, és hagytam, hagy menjen.
Ahogy magamra maradtam a sátorban, eltöprengtem azon, ami történt. Nem első eset volt, hogy komolyabb bajba sikerült kavarnom magam, de ettől még mindig nem éreztem megbánást. Komolyan, mintha valaki lekapcsolta volna bennem azt a kapcsolót, ami ezt az érzést működtette, vagy egyszerűen csak lezártak volna bennem is egy hermetikus kaput, mint amivel az állomás van elzárva a felvilágtól. Egyébként sokszor gondolkodtam már ezen, mikor egyszer a kezembe került valami régi biológiakönyv, és megtudtam, hogy mik is azok az erek, akkor egy darabig szentül hittem, hogy a metró a föld erezte, csak éppen nem lehet tudni hol a szív. Butaság, ugye? Persze, hogy az, én pedig nem szoktam sokat filozofálni, úgyhogy hamar el is feledkeztem erről.
Csönd volt, már amennyire nappal az lehet az állomáson, amitől csak egy sátorponyva választ el, én pedig két tölténnyel szórakoztam, azt próbálgatva, hogy milyen hangot adnak, ha összeütöm őket, míg nem szitkozódást, nyögést, és valaminek a vonszolását hallottam meg kintről. Kidugtam a fejem az ajtón, és kis híján felsikítottam rémületemben, ahogy apámat hurcolta magával egy idegen.
Két gondolat is átcikázott az agyamon, mire odaértek hozzám, mégpedig hogy ez egy csapda, és ez az idegen így akar engem is elkapni, és az, hogy ennek ellenére sem tudok mit tenni, apámat le kell fektetni, és kész. Láttam, hogy él, lélegzett, úgyhogy innen csak a vakszerencsében bízhattam. Beeresztettem őket, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy az öreg rendben van, se szó, se beszéd, ráfogtam az idegenre a pisztolyt, és leültem tőle egy kicsit távolabb.
- Ne vegye személyeskedésnek, de amíg apám nem igazolja magát, inkább nem bízok semmit a véletlenre - közöltem, aztán figyeltem, ahogy mit sem zavartatva magát a készleteink kezdi dézsmálni, de úgy vettem, hogy ennyit megérdemel, miután hazahozta az apám.
Aki mellesleg éppen elkezdett ébredezni. Látszott rajta, hogy végtelenül meglepődik az idegen láttán, akit viszont ő láthatóan ismert.
- Akkor nem kell lelőni? - kérdeztem az öregtől, miközben nemet intettem a fejemmel Alekszej felé, jelezve, hogy kösz, nem vagyok éhes.
Persze csakhamar megbizonyosodhattam róla, hogy valóban ismerik egymást, mikor pedig apám felém fordult a kérdéssel, jól meggondoltam a választ. Iszonyatosan megijedtem, hogy mi történhetett az én nagy és erős apámmal, de tolvajlás... a lopás, nos az a véremben volt, máshoz nem is értettem. Végül azért csak kiböktem.
- Dehogy akarok, édesapám! - Csak hogy belül kiegészítettem azzal, hogy "egészen addig, amíg láthatod". Viszont most már felkeltette az érdeklődésemet Alekszej is úgyhogy felé fordultam kérdezősködni. - Honnan ismered az apámat? - Automatikusan váltottam át tegezésre a korát nem is figyelve, miután megtudtam, hogy nem rossz szándékú. Ez egy bevett szokás volt nálam.