Alekszandrovszkij szad

Természetesen hallotta, amint az indák gyökerekként bevájták magukat a kemény, néhol lágy, esetleg szikes talajba, ahogy dolgoztak a föld és a lába alatt vagy pedig a levegőben, a felszínen kúszva tapogatóztak, mint valamilyen vak kígyók. Tudta mi vár rá, ha hátranézett volna még ő maga is meggyőződhetett volna a léptei nyomán kibukkanó tüskékről, tekeredő indákról, amelyek pár másodperc fáziskéséssel jelentek meg utána a nyomáskülönbség észlelésére. Bármit elkaptak és azokon a ritka napokon, mikor esett, valósággal megőrültek az indák a rájuk cseppenő esőcseppektől. Tüsketáncot járt akkor az egész növényzet. Sokszor volt már dolga velük és meglehetősen bosszantotta a ragadozó vegetáció, amely a pihe-puha leveleivel az ő húsát akarta mindenáron megemészteni… Talán ezt érezhette most a két lábon járó vacsora is?

Lassított a járőrözésében, amikor a férfi előrébb dőlt, a morgása felerősödött és ha valaki jobban megfigyelte olyan csalóka pofakifejezést láthatott, amely leginkább az emberek összehúzott szemöldökű, homlokráncoló, bizalmatlan, ellenséges pillantásához hasonlított a leginkább. Csak egy gyanakvó, távolságtartó hümmögés hiányzott mellé. A meglepetés ereje már elmúlt, számított a préda gyors reakciójára, így bár a mozdulatai természetesek voltak, minden izma pattanásig feszülve várta az ellensége reakcióját. Nem kerülte el pillantását a hím ujjai között megcsillanó penge. Ha tudott volna, gúnyosan felkuncogott volna, de csak egy szaggatott morgás tellett tőle, felprüszkölt, a válla megrázkódott a kifújt levegőtől és lejjebb hajtotta a fejét, hogy védje a torkát. Bár a férfi messze volt, nem érhetett volna hozzá a nyaki részéhez, automatikusan, ösztönösen cselekedett. Sőt, még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán át tudja-e szúrni a bőrét azzal a hideg fémmel, ha nem eléggé erősen teszi. Ugyanolyan simán, fejét hol jobbra, hol balra forgatva (az íven haladástól függően), oldalát a férfi felé mutatva menetelt C alakú képzeletbeli ösvényén. Szemét még mindig a zsákmányán tartotta. Ismét ugyanolyan tempóban folytatta a zsákmánya kerülgetését, mielőtt lassított volna, miközben várta a megfelelő alkalmat. Jól ismerte az emberi fegyvereket, még az átalakulása előtt találkozott velük. Egy régebbi sebének a nyoma még mindig jól kivehetően látszódott a mellkasának alsó, bal részén. A fegyver megjelenése nem vitt végbe rajta semmilyen változást, nem menekült el, nem torpant meg, az eddig is bosszankodó, ám óvatos viselkedése fennmaradt, nem lett sem nyugodtabb, sem dühösebb. Igyekezett koncentrálni és nem az akaratos, mégis ostoba parancsnak engedelmeskedni, amely azt üvöltötte, hogy vesse rá végre magát.

Ám, mielőtt a harmadik „körét” kezdte volna meg, egyre beljebb szorítva a férfit az ágak rengetegéhez, a kés felé lendült. Azonnal visszakozott, lejjebb lapulva, kikerülve a kés útját, hátraugrott, majd a kéz felé kapott, persze reménytelen távolságba került az ízletes kar. Tudta, hogy semmi esélye eltalálni. Ettől függetlenül fogait keményen csapta össze. Egyik lábáról a másikra helyezkedett, kereste a megfelelő helyzetet.

Más bestiával ellentétben, ő nem támadott. Morgott, a kéz felé csattogtatta a fogait, de mindig úgy helyezkedett, hogy a felé lendülő testet látva, azonnal hátrébb ugorjon. Ismerte az embert. Pár évig a kezét nyalta, azóta a kézfejébe harapott és elropogtatta. Kívül-belül ismerte minden porcikájukat, tisztában volt vele, hogy a férfi támadásai nem komolyak, érződött az összes lomhább mozdulatból és az őrjítően kicsi, mégis a támadáshoz nem elégséges távolságból. Tartott tőle a zsákmánya, méghozzá nem véletlenül. Pont úgy, ahogy ő a pengétől… Mégis már gyanús keltett ez a hideg megfontoltsága, a nem kapkodó mozdulatai. Legszívesebben felhúzta volna az orrát.

Természetesen a mélyből rezgő morgásait és a vicsorgását nem tudta kontrollálni, azonban a megfeszített izmait nem támadásra használta. Pár szúrás után ő is azonnal felé lendült, acsarkodva, mintha rávetné magát, hogy megnézze a férfi reakcióját, de sosem eléggé messze, hogy a prédájának alkalma legyen visszatámadni.

[Az első terve az volt, hogy kihasználja a mozgó növényt és a hímet is a növény vonz körébe hozza, hogy a mozgása ugyanúgy felkeltse a zöld ragadozó figyelmét. Ő is azt az idegtépő játékot kezdte játszani, amelyet a préda alkalmazott. Eléggé eltávolodik a férfitől, hogy az embernek muszáj legyen lépnie felé, ha tovább akarja ingerelni. Szépen, lassan, a növény sugarába, ahol már a férfit is ugyanúgy érzékelik, mint őt.]

[Ha ez nem vált be, a második az volt, hogy eltávolodjon az indáktól, ugyanarra a helyre, ahol a férfi van, hogy őt se érjék el. Természetesen megtartva azt a kellő távolságot, amely eddig is köztük volt. A felé lendülő kés, megnehezített a dolgát, forgatta a fejét, újra és újra végigmérte a homo sapiens-t. Lassan haladt mindkét esetben és ugyanaz volt mindkettővel a célja. Egyenlővé tenni az esélyeket. Nos… nem mintha nem ő nyerne végül. Tisztában volt vele. Már csak ezt az idegesítő, lassú és hosszú utat kellett bejárnia. Ahelyett, hogy már rég a nyakcsigolyái közé fúrná a csökevényes orrát.]

Attól függetlenül, hogy vagy sikerült vagy nem az előbbi tervei közül valamelyik és a zsákmánya még a végén úgyis felé lendült, szinte reakcióidőket meghazudtolva ugrott ő is, ezzel megakadályozva, hogy a férfi átugorjon felette, hacsak alapból nem két métert tudott ugrani. Számított rá, az ilyenek állandóan ugrálnak, látszott a mélyebb térdhajlásából, a mostani mozzanata sokkal gyorsabb volt, izgatottabb, mint a már-már unalmasnak mondható késlengetése. A ragadozók is mindig így támadtak, mikor valamire rá akarták vetni magukat. Mindig így támadott ő is… De ez fürge volt, hihetetlenül fürge.

Egyenesen felé ugrott egy másodperces késéssel, már ő is a levegőben volt, mint a férfi. A célpontjának elég közel kellett lennie, hogy megpróbálja ezt az ugrást és eléggé gyorsan reagált ahhoz, hogy ne kerülhesse ki valami tizedmásodperces csellel a felé lendülő testét, így tudta, hogy a mancsai közé fog kerülni. Ha ez sikerült, ha végre ruhát és bőrt értek a karmai és a fogai, azonnal rájuk csapott és nem eresztette őket. Ugrás közben bár alsó fele, a hasa, a mellkasa támadható volt, a két előre nyújtott mancs megnehezítette a férfi dolgát, csakúgy, mint a szintén a torok védelmére szolgáló lehajtott, a célpont felé nyújtott éles fogakkal teli pofa.