Paveleckaja

Ez az az állomás, amit ember nem háborgat. Az itt élők betegesek, fáradtak, és ezt a sugárzás tette velük, aminek folyton ki vannak téve, mert a hermetikus kapuk itt nem zártak jól. Fentről éjjelente mutánsok támadnak, amik elől az emberek a Hanza oldalán lévő Paveleckaja felé nyíló átjáróba menekülnek. Viszont van egy hatalmas nevezetessége a helynek - ez pedig nem más, mint a patkány futtatás! Az átjáróban rendezett futamokon lehet fogadni az állatokra.

Egy kísérteties, nyurga alak üldögél a Paveleckaja állomás boltíveinek egyik oszlopánál, alatta néhány koszos kartondoboz. Nem tűnik olyannak, mint a többi szerencsétlen ezen az állomáson, fekete haja, ugyancsak kócosan, koszosan, még a fején helyezkedik el, és nem tűnik olyan embernek se, akinek harmadik kar, vagy negyedik láb nőtt, végtagjaihoz képest, tömzsi testéhez.

Magába mélyedve kuporodik össze a hideg talajon, hatalmas kabátjában. Remegő kezei hirtelen abbahagyják táncukat, és a kabát belsőzsebében tartott, gyönyörűen csillogó, Desert Eagle pisztoly felé nyúlnak. Fejét kabátja takarásából kidugva egy maszkos alak lesz látható, fekete álarca alatt egy széles mosollyal. Hirtelen elrugaszkodva felugrik, pisztolyát maga elé tartva pedig elindul egy közeli, szétszerelt vonat irányába.

Belépve a hatalmas fémszerkezetbe, egy aprócska félelem költözik a szívébe. Ki lenne képes egy ilyen helyen, ne félni? A szétkapott, korábbi formájukra már nem is emlékeztető székek, a vér, a falakon és végig a rozsdától nyikorgó padlón. És persze, még valami. Egy nem megszokott ragacsos anyag, ami végighúzódik a vezetőfülke felé, mint egy amolyan lábnyom. Persze, ha ez nem lenne elég, az új dolog mellé kapott eme szerencsétlen ember még egy kis ürüléket is, mit kellő undorral, és kellő vadászösztönnel kezelt a madármaszkos.
Pisztolyát kibiztosította, lassú, madárszerűen megemelt léptekkel, lassan, színészhez méltóan lépkedett a fülkéhez, ami egykor még a hatalmas, elektromos berendezés irányítására készült, és adott munkát a vonatot vezetni képeseknek. Ma már írni, olvasni sem tud minden ember. Lassan, óvatosan megfogta a rozsdás kilincset, elforgatta, majd az ajtót óvatosan kinyitotta, és fejét, ugyancsak gyermekszínészhez illően átdugta az ajtónyíláson, hogy megtalálja, a... semmit. A fülke üres volt, csupán újabb nyomait lelte fel a zöld, három lábra utaló, lábnyomokra.

A távolban azonban már kiabálás, jajveszékelés, és végül a kaput védelmező őrposztok hatalmas géppuskái is felszólaltak, ahogy kétségbeesetten próbálják védeni magukat a különös, természetfelettinek ható veszedelemtől.

Mintha megkongatták volna Pavlov gongját, úgy lendült mind előre. Persze, éhes kutyák rárontanak a húsra, ha megérzik a szagát. Valami azonban mégis különös volt ebben az egészben. Volt a furcsa, torz szörnyek között egyaránt kisebb is, nagyobb is. Olyanok, melyek máskor egymás húsából lakmároznak, vagy éppen nem merészkednének elő a világ minden húsáért sem, ha a másik szagát érzik a közelben. Most pedig egymással nem törődve igyekeztek minél közelebb kerülni, vélhetően a várt prédához.
Némelyik nagy volt és nehézkes, míg mások aprók és fürgék. Akadtak itt sok lábon futkosó pikkelyesek és másfél ember magas, majomszerű ugrabugrák is. Mintha csak becsöngettek volna a mutánsok iskolájában.

Nem látszott, pedig ott volt. Ott volt egészen, fizikálisan és fejben. Figyelte, ahogy vonulnak egyelőre még bizonytalan céljuk felé. Most mind vadászok voltak, lépteiket mégis egy másik vadász leste. Vadásznak vadásza...

Mint kés a vajat, úgy vágta át a fekete, kitinszerű anyag alkotta penge a szerelvény tetejét, hogy aztán hegye Varjú lába előtt egy arasznyival a padlóba fúródjon. A másodperc töredékével később jó félembernyi mélyen behorpad a kocsi teteje a lény súlya alatt, mely azonnal ki is húzza a pengét. Vélhetően újabb szúrásokra készül.

Mint árnyék a tábortűz körül, úgy táncolt mélység feketéjében. Elvált a fal melletti sötéttől, hogy feketén suhanjon a félhomály szürkéjében, mely a járatban uralkodott az állomás közelségének köszönhetően. Jól hallotta a sikolyokat, a fegyverropogást és a metrószerelvény már-már keservesnek ható nyikorgását. Fekete sisakjának szemnyílásai folyamatosan alkalmazkodtak a fényviszonyokhoz, és finoman ráfókuszáltak a megvadult monstrumra.

Lába mellett apró, soklábú, pókszerű rovarok szaladgáltak. Egyik sem foglalkozott vele. Egy ideje már csak így megy. Az ostobák nem fogják fel jelenlétét, az okosabbak elől pedig megtanult elrejtőzni.
Kezében már ott van feketére festett kése, mely sokszor mentette már meg életét. Mozdulatai automatikusak, miközben gondolatai igyekeznek feldolgozni a hangok és kiszűrődő fények által közvetített egyértelmű tényt: Itt emberek vannak.

Egy szempillantás alatt célzott és még abban a pillanatban, habozás nélkül lőtt. A vonat tetejébe híres pisztolyával hatalmas lyukakat lőve próbáltak kétségbeesettnek tűnően kapkodva, de igazából hidegvérrel lelőni a hatalmas állatot a kocsi tetejéről. A lény egy hatalmas ugrással, majd gyors szökkenésekkel menekült az érezhető hatást kiváltott katonai töltényektől.

Még megpróbálta lelőni a fülke betört üvegein keresztül a farkasszerű szörnyeteget, de az már eggyé válva a sötétséggel eltűnt, és csupán néha-néha, már túl nagy távolságból, tűnt fel ahogy a géppuskák tüzelésének fénye megvilágította az alagút egyes részeit.
~Na végre, valami akció! ~ gondolta a kísérteties férfi, és gondolataira el is kacagta magát, majd gyors, hatalmas léptekkel, habár a madár-színjátékot nem abbahagyva, szedte gyorsan a lábát a lövöldözők felé, reménykedve, talán még pénzt is szerezhet az egészen.
Ruhájával beleolvadott a sűrű sötétségbe, melyet ellentétben rengeteg emberrel és az alagútiszonyosokkal, az egyik legjobb barátjának tartott, és kitűnő látásának hála már a tömör sötétségben elkapott pár állatot, és egyik kését előhúzva, melyből minden fajtája volt, konyhakéstől kezdve a legdurvább katonai késekig, vagy leszúrta a torz teremtményeket, vagy Desert Eagle-ével szétroncsolta az amúgy is deformálódott lények koponyáját.

Kilépve a fényre, igazi vérfürdővel találkozott. A hosszú folyosó tele volt a védtelen sugárfertőzöttek tetemeivel. Némely még lélegzett, de azt a szitáló, kapkodó levegővételt is megzavarta a torkukból feltörő vér. És voltak olyanok, kik éppen a vacsora szerepét töltötték be. Lehetett látni még néhány fegyveres őrt is a lakoma részeként.

Varjú leguggolva, óvatos léptekkel közelítette meg a szörnyetegeket, de jobbnak látta inkább nem összeütközni velük, így a vonatok által rejtve, a sötét sarkokon próbált eloldalazni, közelébe kerülő őrök hulláit kirabolni. A távolba már látta a még harcoló, sokkal előnyösebb helyzetben lévő katonákat, akik megpróbálták visszatartani a lényeket a normális emberek által lakott részektől.
Már fel is egyenesedett, nyugodt, laza léptekkel indult el a távoli őrök felé, ám ekkor néhány háromszemű, hatlábú nyomorék-szörny észrevette, vicsorogva, ugatva, hörögve, vonyítva hívták társaikat, és Varjút lassan, mint a földön vergődő madarat, körbefogták a rémálomba illő teremtmények. Egoista, őrült mosolya végre leült látható arcáról, és helyére az undor és a tipikus, ellenfél iránt érzett gyűlölet grimasz maszkját illesztette fel. Egyik nála tartott vadászkést előrántva, mellé pisztolyát újratöltve várta a szörnyetegek érkezését.

Az árny megdermedt, hogy ismét egy legyen a sötétséggel. Ez szinte vezényszóra történt, ahogy eldördültek a közeli, haragos lövések. Ismerte a fegyvert, Borisz használta néhányszor. Azt mondta, nagy, pontatlan, zajos. De azt is mondta, legalább szétkapja a fejét bárminek, amit elég közelről lőnek vele.
Néhány lövés volt csak, nem sok. Egy hét golyós tárat nem nehéz kiüríteni, úgyhogy ezzel ilyen kavalkádban illik takarékoskodni. Nincs sok ideje ezen töprengeni, mert a monstrum odébbállt. Mit odébbállt? Menekülni kezdett. Ami viszont még sokkal furcsább, hogy egy furcsa, madárszerű valami jött ki a kocsiból. Ha ez nem lenne elég, fegyverrel. Ezen azért elgondolkodik.
~ Mutáns fegyverrel? Várjunk csak... ez nem mutáns. Csak valami fura jelmezes ember.
Valahogy még a fegyveres, bolond, különc jelmezes képéből is leginkább az ember szó visszhangzott elméjében. Sok-sok éve már, hogy utoljára élő fajtárssal találkozott volna.

Szedte a lábát, le ne maradjon. És valóban, voltak még emberek errefelé. Többnyire halottak vagy haldoklók. Nem sokat tehetett már értük. Akik képesek voltak túlélni ezt a mészárlást, arra lehetnek, ahonnan tisztán idehallatszik a még mindig folyamatos fegyverropogás.

Még éppen látja továbbhaladni kiszemeltjét, ahogy a halottak között kutakodik, majd továbbáll. Úgy tűnik, mások is kiszemelték maguknak. Egy darabig csak kergetik, amíg aztán elegen nem lesznek, hogy bekerítsék. Ez egészen hamar megtörténik, tekintve, hogy ebből a fajtából is igen sok érkezett.

A vadász egy oszlop mögül les a sötétből. Maga sem tudja először, mit tegyen. Egy furcsa csőrös alak, körülötte pedig a seregnyi hatlábú. Mikor aztán meglátja az arcán, azon pedig a grimaszt, megerősítést nyer korábbi sejtése. A madár valódi, élő ember. Övéről leakaszt egy apró golyót, melynek oldalát ujjának nyomásával behorpasztja. Begurítja a gyűrű közepébe. Tompa puffanás, majd néhány méter sugarú körben szürke, könnyfakasztó köd terül szét.
~ A pontszeműeket ez zavarni fogja. Nem tudnak könnyezni, és szemhéjuk sincs.

Ugyan először furcsálkodott, az álarcos újra felhelyezte a széles mosolyát, emellett elővette egy különös lencsét, amely tökéletesen illeszkedett fekete maszkjának két szemnyílásához. Lassan belenyomogatta az üveget a maszkjába, hogy rá ne hasson a könnygáz, majd nagy, lassú léptekkel elindult kifelé a füstből, néhány lényt útközben felrugdosva, arrébb lökve, mintha nem is lennének majdnem akkorák, mint ő maga.

Ahogy kiért, senkit sem látott, csupán a füstből menekülő szörnyetegeket, amik után, csak úgy éhbe-hóba, lőtt néhány golyót. Úgy gondolta, megmentője a közeli géppuska barikádjánál védekező katonáktól származik, így hát elindult befelé. Odabent nem látott többet, mint odakint. A fegyvertelenek és a pocsékul célzó őrök holttestei hevertek mindenfelé, a füst miatt pedig bennmaradt utolsó tizenöt-húsz lény pedig őrülten próbált továbbjutni ismeretlen célja felé, a társaik holttestein, a barikádon és annak védőin át.

Az őrök folyamatosan, ha kellett késsel védelmezték a géppuskafészket. Tiszti sapkában, golyóállómellényben, különböző, összeszerelt kar-és lábszárvédőkkel, gázálarcban védték a barikádot, mindegyik ugyan ebben a felszerelésben, mintha csak ez lenne az egyenruha. Némelyik katona mellényén itt-ott feltűnt a Hanza gyűrűs jele is. Nyilván a kapitalisták azonnal küldték a fölös egységeket és felszerelést, nehogy áruik veszélybe kerüljenek.

Ezek lövöldöztek Kalasnyikovaikkal, illetve dobálták kifelé a barikád mögé beeső teremtményeket.

- Kell egy kis segítség? - vihogta oda őrülten a barikád tetején viaskodó katonának, miközben válasz nélkül lelőtt párat a feljutni próbáló szörnyetegek közül.

A katona nem válaszolt a kérdésére, mivel éppen azzal volt elfoglalva, nehogy megegye őt az egyik állat, de a lény torkának felvágása után gyorsan odabiccentett egyet az álarcosnak, mielőtt elkapta volna leesett Kalasnyikovát, amit a lentiek dobtak fel, akik megpróbálták megszerelni az idő múlásával berozsdásodott alkatrészű hatalmas géppuskát.
Varjú ezután már nem válaszolt, csupán célzott, és átlőtte az egyik szörnyeteg halántékát.

Miután látja, hogy a madárember megúszta, a falhoz lapul. Figyeli az előtte elszaladó soklábú lényeket. Különös, visító hangot adva menekülnek. Vélhetően nem esett jól nekik, amit kaptak. Fél perc múlva már a hangjukat sem hallani. Nem mintha eddig annyira el lehetett volna különíteni őket a többi üvöltő-visító ragadozótól, a géppuskaropogásról már nem is beszélve.
~ Ezek szerint akadnak még túlélők. Nem vagyok egyedül.
Az utóbbi szó hosszan visszhangzik fejében, miközben egészen mozdulatlanul áll. Kénytelen azonban megszakítani elmélkedéseit, mivel valaki közelít. Vagy inkább valami közelít. Lépteinek súlyából ítélve nagy, de hangzás alapján egészen fürgén mozog.
A szörny lassan lép ki az oszlop mögül. Legalábbis lassúnak tűnik. A vadász azonban egyből lehajol. Egy pillanat töredékével előzi meg a dög kitinpengéjét, ami arasznyira vágódik a betonoszlopba.
~ Ezek szerint okosabb vagy, mint a többiek. Igaz, nagyfiú?
Guggoló pozícióból bukfencezik előre a félembernyi vastag lábak között, miközben kezében ismét ott van koromszínű kése. A szörny megrogy, egyik térde alól vér csordogál. Pont, ahogy a vadász pengéjéről is.
Felpattan, szembe fordul ellenfelével. Kését alkarjára szorítva maga elé emeli. Keze fölül pislog arra, akivel hamarosan felezni fogják a résztvevők létszámát. Akár egy filmszlogen is lehetne, csak egy maradhat...

Széles mosolya égett bele a szörnyek retinájába, ahogy ez a velük egy szinten lévő őrület szedte darabokra az agyukat. Voltak olyanok, amelyek elmenekülni próbáltak előle, azokat távolról lekapdosta. Voltak olyanok, amik közel próbáltak jutni, azok torkát vadász vagy konyhakés metszette fel. De volt olyan is, amely hátulról próbálta elkapni az ügye sikerében biztos madárkát. Hatalmas, lassú léptekkel kocogtatta kitinkarmait, hátulról, orvul settenkedett a prédájához, és amikor közel ért, hatalmas karmos kezét felemelve dobta a falhoz a jelmezest.

A maszkos magatehetetlenül rogyott össze és esett neki a hideg falnak, a szörny pedig ugyanazon türelmes lépéseit tartva közeledett hozzá. Csöndességét egyedül mérges vicsorgása törte meg, ahogy fekete éles fogait megmutatva készült a madár torkának elharapására.
Varjú gyorsan lihegve próbálta megtartani emlékezetét. Karcsú, gyenge teste szinte összeomlott a lény erős karmaitól, mozgásra nem nagyon volt képes. Miközben szemeit nyitva tartani próbálta, baloldali szemlencséit a hajával egyszínű fekete vér takarta el.  Ahogy a lény közelebb lépett, hirtelen két lábra állva hatalmasat ugrott, amelyet egy óriási kiáltás követett.

A lény vonyított fel, fájdalmában, ahogy a préda éppen szívét lőtte át. Ilyen közelségből a dögnek esélye sem volt. Habár sebeket ejtett, az álarcos arról a szent helyről inkább fel sem kelt, csak magát a szörnyet rúgta arrébb, hogy megfelelően elterüljön, és nyaldossa a szájához lefolyó vért. Senki sem jött a segítségére, miért is jöttek volna, nem érdekli őket egy olyan fura alak, mint Varjú sorssa. Ezután már nem bírta nyitva tartani szemeit, a világ elsötétült számára, legalábbis egyenlőre.

Egy koppanással majd az azt követő tompa puffanással ér talajt a bestia. A vadász lecsapja a kését, majd tokjába csúsztatja. Körülötte elcsendesedett az árnyék, nem érkeznek újabb lények. Immár minden vérontás lassanként a fegyveresek környékére összpontosul.
Leguggol áldozata mellé, tarkójához hajol, majd egy apró fecskendővel valamiféle folyadékot szív ki belőle. Amilyen hirtelen előkapta, úgy is tűnik el valahol ruházatának valamelyik rejtett kis rekeszében. Ekkor figyel fel a hangos csattanásra.
Morgás, csoszogás, lövések. Még látja, ahogy a madár végez támadójával, és mozdulatlanná válik. Óvatos léptekkel közelíti meg a látszólag ájult testet. Mellkasa még mozog. Lélegzik. Már állna is tovább, mikor meglátja a fekete vért. Láthatóan nem biztos a dolgában, fejét billegetve járja körbe, hogy megvizsgálja. Közben végig egy sajátos, görnyedt lopakodó tartásban marad.
~ Fekete. Hogy kosztól, festéktől, vagy csak úgy... - töpreng kicsit.
A lövések nagyobb részt elhalnak, és már csak kósza dörrenések hallatszanak ide. Ránéz az ájultra, majd a távolba. Tudja, milyenek az emberek. Hezitál, de végül hátára kapja védencét. Annak pisztolyát bal bebiztosítja, majd bal combjára teszi. Az odatapad.
Elindul egy kevésbé forgalmasnak tűnő járat irányába.

/Folytatás: N6B72G-alagút/